Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

ketsz, hisz úgysem zabállak meg!) Ha elrontottam a gyomromat, egy-két napig csak „Haferbrei"-t, zabkását kaptam, amitől úgy undorodtam, hogy sírva fakadtam, ha elém tették. Karácsony este — azt hiszem, először és utoljára — átvittek az egészséges gyermekek részlegébe, egy nagy terembe (tornaterem), ahol egy hatalmas karácsonyfa állt. Német karácsonyi énekek. (Volt a Hospiznak egy külön búcsúdala is: „Nun ade du mein lieb Norderney", s kiadtak valamilyen ismertető füzetet, melyben le vagyok fényképezve.) A nővérek közül emlékszem még a kórház földszinti termét ellátó Käthe nővérre, egy fekete szemű, nevetős, kedves teremtésre, s Márta „Oberschwesterre", főnővérre. (De most írás közben kételyeim támadnak, vajon nem mi voltunk-e Hedvig nővérrel a földszinten, már csak a rossz lábam miatt is. Nevetséges kis részlet, és sohasem fogom már tisztázhatni, mert Hedvig nővér, s mindenki, akitől megtudhatnám, már rég meghalt. Életemben ezer meg ezer ilyen nyitott kérdés van, amelyekre már soha többé nem kaphatok választ, mert akik felelhetnének, már meghaltak — s ez mutatja, félreérthetetlenül, hogy az ember maga is a vég előtt áll. Már nem kaphat feleletet.) Márta főnővér komoly, szép arcú, magas, a többieknél már idősebb nővér. A másfél év alatt nem sokszor láttam. Úgy rémlik most nekem, mintha idegenkedett volna tőlem, a déli fajtájú, nagyon fekete, elkényeztetett gyerektől, s ezt alighanem megéreztem rajta, s bár emlékezetem szerint nem adott rá okot, mégis féltem tőle. Az első ember volt életemben, akitől féltem. S egyben az első ember, egy hosszú sornak a kezdete, aki úgyszólván első látásra, ösztönösen eltaszított magától, ellenem fordult. Majd mindenkinek vannak ilyen gyors, ösztönös rokonszenvei, ellenszenvei, amelyeket egy-egy ember életében nyilván valamilyen törvény szabályoz. Nálam végig, egész életem során különösképp úgy fordult, hogy azok, akik ilyen ösztönösen ellenem fordultak, anélkül hogy ismertek volna, mindig azoknak a sorából kerültek ki, akiknek hatalmuk volt fölöttem, tanáraim, katonai, hivatali stb. feljebbvalóim közül. Nem tudom, hogy az emberek, akikkel hatvannégy év alatt megismerkedtem, többségükben szerettek-e, ennek a megítélésére most nem mernék vállalkozni, de az bizonyos, hogy akik elutasítottak, azok többnyire a „feljebbvalóim" közül kerültek ki. Ezek között mindig, mindenütt akadt egy-egy, aki megkeserítette az életemet. Két oka is lehet ennek; az egyik, hogy a „feljebbvaló" nyíltabban merte kimutatni ellenszenvét, mint a velem egy sorban, egy rangban élők; a másik, hogy megérezték bennem az ellenállást minden hatalmi szóval fölém rendelt s nem magam választotta tekintély ellen. A legfőbb dolog, amire életemben vágytam, a szabadság (a magam s a mások számára), s nélkülözést, nyomort, balsikereket, minden árat szívesen megadtam azért, hogy ne legyenek „feljebbvalóim''. Ostobán csináltam ezt is, mereven, kono-