Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

tott, amíg a fiatalok keresztülvitték akaratukat, amihez szövetségeseket is kerestek s találtak anyámban. Mindkettejüknek ő lett bizalmasa, főként Vilinek, aki fél napokat is eltöltött vele, s később sem felejtette el azt a segítséget, amit anyámtól kapott. Anyám egyenes, szókimondó természetű volt, s bár imádta öccsét, a véleményét nem hallgatta el előle. Szilasiék ezért is szerették meg, s bár veszekedős temperamentumával gyakran megríkatta Helén nénit, ennek haláláig legjobb barátnője maradt, s ezt Feri s Jenő anyjuk halála után sem felejtették el neki. Úgy emlékszem, egy szobában aludtam Vilivel. Rémlik, mintha Vili katona lett volna, valamilyen hivatalba, minisztériumba beosztva. Szilasiéknak mindenhová volt protekciójuk. Aranyértől sokat szenvedtem ezen a nyáron, a verandán feküdtem, a fiúk sokat csúfoltak. Emlékszem, Ninus egyszer este nem érkezett haza a szokott időben, tán hétkor, anyja kiment a kapu elé, ott várta, sírógörcsöt kapott az izgalomtól, mert a lánya egy órát késett; még túlzottabb anya volt, mint az enyém. (Lehet, hogy Ninusnak ebben az időben volt flörtje Zemplén egyetemi tanárral; kémikusnak készült.) Talán ezekben az években még egy nyarat töltöttünk együtt Szilasiékkal, mármint én a két-három heti szabadságomat. Egy kis osztrák fürdőhelyre emlékszem, annak is csak az uszodájára, ahol egész időmet töltöttem, a nőket (egy fiatal szőke lány!) bámulva. Két szomszédos házban laktunk, Vili, de tán Feri sem volt ott. Rémlik, mintha Feri, de lehet, hogy Ninus Breslauból jövet később odajött volna. A Szilasi gyerekek felsorolásánál teljesen elfeledkeztem a legidősebb nővérről, Bözsiről. Telt idomú, kerek arcú, örökké nevető, élni vágyó nő volt, egy breslaui kereskedőhöz, Paul Kauterhoz ment férjhez, fogalmam sincs, hogy ismerkedtek meg. Poroszos beszédű, lapos koponyájú, furcsa figura, szögletes, szaggatott mozdulatokkal, a család szemlátomást szégyellte ezt a házasságot. De Bözsi egyébként is elütött minden testvérétől, a hét közül az egyetlen volt, aki nem járt egyetemre (Boriska sem, de az festett), s nem dolgozott. Azt hiszem, egy időben el is akart válni, de végül együtt maradtak. Korán meghalt. Azt hiszem, 1917-ben, a Lia megjelenése után tettem szert első szeretőmre, nyilván megnövekedett önérzetem, lelki egyensúlyom bátorított fel. Vermesnek volt egy állandó gépírónője, Kálmánné, nagyon jó alakú nő, csak az erősen hajlott orra s feltűnően vékony hangja idegesített. Határozott modorú, jó fellépésű, önérzetes asszony, s az a tudat, hogy titokban mégis a szeretőm, nyilván hozzájárult a varázsához. Szerelemnek nyomát sem éreztem, de jólesett esténként együtt ülni vele a Lovag utcai lakásában, ahol kettesben laktak sánta, szemüveges, alacsony termetű unokanővérével, aki szintén irodába járt; rendszerint nem gyújtottuk meg a villanyt, ha besötétedett, egy díványon ültünk hármasban, én középen, s az unokanővér a vakot és süketet