Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

Vissza Pádiékhoz! Megint kétségbeejtőn üres az emlékezetem ahhoz képest, hogy milyen érzelmi telítettség jellemezte barátságunkat: jelentéktelen részleteket tudok csak jegyezni. Shakespeare-fordításokról beszéltünk, s én, aki még angolul sem tudtam, azt állítottam a Schlegel-, Tieck-fordítások alapján, rendkívül határozottan s ostobán, hogy a német nyelv alkalmasabb Shakespeare fordítására a magyarnál. Ez volt az egyetlen alkalom emlékezetem szerint, amikor Pádi megharagudott rám. A vita színhelyére is emlékszem: az Erzsébet körút, este. Ugyancsak este történt, hogy valahonnét a Belvárosból jövet, Pádi az akkori Ferenc József téren, a Deák-szobor sűrű bokros kertjében, a villamosmegálló mögött elhelyezett nyilvános árnyékszékre ment, én Annussal ide-oda sétálgattam, vártuk, úgy volt, hogy hazakísérem őket, náluk alszom. Pádi oly soká nem jött vissza, hogy megijedtünk, utánamentem, de a helyiség teljesen üres volt. Hova lett? Felkutattuk a kertet, az egész környéket, majd a Lánchídon át hazafelé indultunk. A híd közepén találkoztunk Padival, aki halálsápadtan, izzadtan, fújtató tüdővel már jött vissza a Várból. Érthetetlen módon elkerült bennünket, akik pedig ötvenlépésnyi körzetben sétáltunk. Bizonyos, hogy azt hitte, megszöktettem Annust. Szerencsére nem volt féltékeny természet, az esetnek nem maradt benne nyoma. De Annus gyakran ugratta vele, Hatvány val is; vele álmodott, mondta. Minthogy Pádi nem szerette Hatványt, ezzel fel lehetett bosszantani. - Egyszer irgalmatlanul megtréfáltuk Babitsot, akivel én akkor még közömbös, jobban mondva semmilyen viszonyban nem voltam, épp hogy ismertük egymást. Pádi leendő sógornőmmel, Margittal beállított Babitshoz (Reviczky utca?), aki akkor még nőtlen volt, s megkérte, hogy engedje át nekik egy órára a lakást. Tudni kell, hogy Babits rendkívül szemérmes ember volt, sohasem látták női társaságban, sőt, az a hír járta, minthogy állandóan fiatalemberekkel vette magát körül (Komjáthy Aladár, Szabó Lőrinc), akik nála is laktak, az a hír tehát, hogy homoszexuális. El lehet képzelni zavarát, megrökönyödését Pádinak erre a kérelmére. Persze, a tréfát nem vittük végig, öt perc múlva, megbeszélés szerint, a társaság többi tagja is becsöngetett Babitshoz, lelepleztük magunkat. Hogy kik voltak még velünk, nem emlékszem. Arra sem, hogy Margittal hogy akadtunk össze. Nem tudok egyetlen alkalomról sem, hogy Olga, leendő feleségem, együtt lett volna Pádiékkal, hogy egyáltalán ismerték volna. De miért nem? Itt megint fehér foltok vannak. Elképzelhetetlen, hogy legjobb barátomat ne ismertettem volna össze azzal, akibe szerelmes vagyok, s feleségül akarok venni. S akkor se mutattam volna be neki, amikor Olgával együtt mentünk emigrációba? Tovább! Babitsról később fogok jegyezni, de most ide tartozik, hogy tán 1918-ban kritikát írt Pádi egy kötetéről, s ugyanabban a tanulmányban még két másik költőről, s Padit „kismester"-