Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

ban. De a dicsőség nem sokáig tartott. Sok jó író barátom volt ugyan, aNyugat rendszeresen hozott, író voltomnak köszönhetem, hogy családommal szemben meg tudtam szerezni azt a függetlenséget, szabadságot, melyre szervezetemnek szüksége van, de első könyvem, melyet nem a magam költségén adtam ki, s amellyel pénzt kerestem, csak tíz-tizenkét év múlva jelent meg (Országúton, Athenaeum), s még húsz év múlva is „tehetséges fiatal íróként" szerepeltem a köztudatban. Végig a felszabadulásig outsidernek kellett éreznem magamat. S mi volt azután is! (Rosszul mondtam: az emigrációban, Bécsben is megjelent egy könyvem, egy harminc-negyven oldalas novellám, A két nővér, a Pegazus kiskönyvtárban (Julius Fischer), azért kaptam egypár koronát, s ugyanott egy másik novellám, A kéthangú kiáltás, szintén egy vékony füzet, de itt már a tiszteletdíj egy részét könyvekben fizette a kiadó.) Folyamatosan megjelentem a Nyugatban, persze nem olyan gyakran, ahogy fiatal éhségem megkívánta volna. Türelmetlen voltam, bosszankodtam Osvátra, ki pedig a kelleténél jobban felkarolt. A Lia után két versem jött (Júlia, szép leány, a székely balladák valamilyen hangutánzásával), aztán roszszabbnál rosszabb novellák, A próba, A két nővér stb. Ez utóbbi ugyanabban a számban jelent meg, mint Babitsnak egy novellája, mely ugyanúgy, mint az enyém, egy nővérgyilkosságot tárgyal; ez már magában véve is sérelmes lehetett Babitsra, a sokkal régibb, híresebb munkatársra, s még annyival inkább, mert Osvát az enyémet hozta első helyen. Volt egy novellám, már nem tudom, melyik, melyet Osvát azzal a megjegyzéssel fogadott el, hogy Fenyő szeretné, ha két-három mondatot megváltoztatnék. Én ezt megtagadtam, s Osvát változtatás nélkül közölte. Ma sem értem: miféle ösztön vezette, hogy ezeken a rossz munkákon át tehetséget fedezett fel bennem. Pedig bizonyosan tudom, hogy a Nyugat irányítói (főmunkatársai) között erős ellenzékem volt, így Osvátnak verekednie is kellett értem. A Lia megjelenése után meghívott, jöjjek el a Nyugat heti összejöveteleire, a Vigadó kávéházba (a Vigadó épületében). Ez is megtiszteltetés volt. Hetekig halasztottam a látogatást, holott a legszívesebben azonnal odarohantam volna; de megint csak nem akartam „mohónak" látszani, és féltem is. S mikor végül is rászántam magam, az ajtóból majdhogy vissza nem fordultam mérhetetlen izgalmamban. Egy hosszú sarokasztalnál ültek az írók, a kávéház hátsó falánál. Néhány arcot felismertem, köztük Adyét. Bemutatkozás közben oly halkan, rekedtem mondta a nevét, hogy alig lehetett érteni, s én megint azt csináltam (persze nem tudatosan), amit máskor is oly gyakran életemben: ha elfogódott, szégyellős, szemérmes voltam, hetykeséggel, szemtelenséggel takargattam (ezért hiszik rólam annyian, hogy gőgös, modortalan stb. vagyok). Ady szeme közé néztem, s azt mondtam, hangosan! - Hogy,