Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)
Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - A párduc
Erzsi asszony viszi a szót. Szeret beszélni, szereti hallani a saját hangját. Egyébkor is alig lehet szavát szegni. Lánykorában koloratúr énekesnőnek készült, szép és kulturált hangja volt, és sok, ki nem elégült érvényesülési vágy fűtötte. Az író is szeret beszélni, de beszélgetéshez nem ért. Őneki hallgatóságra van szüksége, s most ez az asszonyi szóáradat kissé zavarja. Egyre gyakrabban pillant a kályha, a hallgató nő felé. — Hát ön, asszonyom, miért nem szól, miért hallgat annyira, miért nem jön közelebb? — kérdezi. — Nekem egy nagy, véres seb van belül a combomon — mondja álmatagon a karcsú, fekete asszony. Ő volt az, aki előző napon a szánkó végiben ült. Az író rémült tekintete a nő combjára siklott, mintha a fekete selyemruhán keresztül meglátta volna annak hosszú combján a véres sebet. Ez az asszony itt lakott a közelben, egy szomszédos házban, másfél esztendős kisfiával és kitűnő, tudós férjével, 4 akinek egyik lábát a háború alatt levágták tőből. Nem sebesülés történt. A fiatal férj, aki a szerb fronton katonáskodott, hogy feleségével találkozhassak, télvíz idején átúszta a zajló Drinát. Egyik lábával fizetett ezért. Az asszony szórakozottnak látszott, talán az járhatott az eszében, hogy milyen könnyen érhette volna most az ő lábát is komolyabb baj. Szerelmes is volt. Nem a férjébe, ebbe a túlkomoly, akkurátus, megalkuvás nélküli, becsületes emberbe talán soha nem is volt. Ez a férfi távolról sem illett az ő önimádó, szertelen, korlátozást nem tűrő lényéhez, most meg, hogy féllábát levágták, minden porcikája berzenkedett tőle. Akkora életvágy gyal, tetszeni vágyással és táncos vággyal, összezárva lenni egy féllábú profeszszorfélével, aki még most is úgy bánik vele, mint valami iskoláslánnyal a szigorú apa, örökké gyámkodik fölötte s minduntalan rászól. A másik férfi, az, aki mostanában foglalkoztatta, menedéknek kellett ez ellen, de újabban ez is terhessé vált a számára. Külföldön élt, csak időnként jöhetett Budapestre, bujkálniok, titkolózniuk kellett, s ez sértette „királynői" önérzetét. Mert Aranka királynői öntudattal élte ifjonti életét udvarhölgyei: a barátnők társaságában. De már a középiskolában is efféle királynői magatartással járt-kelt. Néhány tanárjának — egzotikus szépségét illető - hódolata méginkább lovat adott alá. A hetedikes, nyolcadikos gimnazista lány reggelente csaknem mindig elkésett az iskolából, s ha netán egyik vagy másik tanárja mégis kérdőre vonta ezért, ő osztálytársai nagy gaudiumára hetykén válaszolta: „én minden reggel fürödni szoktam, remélem ehhez jogom van, fürdő után pedig nem mehetek azonnal az utcára .
