Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)
Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Név, család, környezet
talán, alázatosan tűrő, mártír leány most a szörnyű betegséggel jogot szerzett volna arra, hogy kiüvöltse minden elfojtott testi és lelki fájdalmát. Rendkívüli ember volt, tehetséges festőnő, nagy szegénységben, abban a művészietlen korban, amikor a tömegek úgyszólván csak olajnyomatokat vásároltak, a műgyűjtők pedig legföljebb már fémjelzett, többnyire külföldi hírességek munkáit. Sokszor annyi pénze se volt, hogy vásznat, festéket vásárolhasson, ilyenkor egy időre abbahagyta a festést, ötvösmunkához fogott, ezüstbe foglalt elefántcsontból készített nemesen szép násfákat, kösöntyüket, ezeket könynyebben értékesíthette. Ebből az ámolygó, idegesen félénk, zárdában nevelődött leányból, aki egyedül élt, távol mindenkitől, nem hiányzott a Karinthy család humora, szatirikus szemlélete sem, de gyöngeségből vagy gyöngédségből ritkán engedte útjára, és akkor is többnyire csak furcsa, gúnyos, aprócska nevetésekben tört fel. Olyanforma volt ez a fel-feltörő, majd tüstént elhaló nevetése, mint azé, aki észleli a fonákságokat, de elfojtja, mert túlérzékenysége még gondolatban sem óhajt senkit is bírálni vagy bántani. Szerencsére Karinthy Frigyes egészségesebb lénye szabadon engedte működni ezt a minden fonákságot tüstént meglátó, bíráló képességét. Karinthy Elza festményei Gulácsy Lajos romantikus művészetével mutattak rokonságot, s még alkatilag is emlékeztetett erre a különös, archaikus, hasadtlelkű művészre. De hiszen Guiácsy festményeit sem vásárolták akkoriban, nemhogy egy ismeretlen nevű leány különös képeit. Férjem sokat emlegetett egy nagyváradi előadóestélyt, ahol a megye akkori alispánja legalább ezer békebeli koronát költött az előadóművészek pezsgőztetésére, de semmiképpen sem volt hajlandó 200 koronáért megvenni egy Gulácsy-képet, bármennyire is kapacitálta őt Kosztolányi Dezső. Gulácsy képeit akkor állították ki Nagyváradon, s ő maga is jelen volt az estéiyen. 11 Férjemet még egészen fiatal korában festette le Karinthy Elza, s férjem nagyon szerette és sokra értékelte ezt a festményt, amelyet az évek viharában — sajnos — olyan súlyos sérülések értek, hogy kénytelen voltam restaurátor kezébe adni, de bizony csak holmi fényképmásolatot kaptam vissza a valamikor becses, értékes kép helyett. Karinthy Elza művészetében nem jutott el a humoros látásig, sem az öngúnyig, képei, sőt ötvösmunkái is ködösek voltak, borongok. Tartalmas, de beteges művészet maradt mindvégig. Karinthy Frigyes ezt a testvérét érezte legközelebb magához, őt sajnálta leginkább vergődő, ki nem teljesedett életéért. Mindig sóhajok közt említette a „Szegény, édes Elzá"-t. Emlékére pedig egyik legszebb, legmeghatóbb versét 12 írta:
