Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Név, család, környezet

A skarlát kitör. „ - Nem félek apa... És nem haragszom Lujza nénire, aki miatt beteggé lettem... Apám elmosolyodik. — De hiszen nem attól lettél beteg — a vörhenyt fertőzés útján kapjuk meg, jó két héttel a kitörése előtt... két hétig lappang a szervezetben [...] Csak most tört ki rajtad. Hallgatom és tűnődöm. Apámnak minden tanítása holtbiztos igazság — és mégis, még sok évig azután —, s ha tudásom és műveltségem ceruzája elernyed, talán még ma is úgy tudják szívem és idegeim, hogy a vörheny nevű betegséget, amitől azon az éjszakán vörösen láttam lázas látomásaim, az első, önmagunkon tapasztalt igazságtalanság idézi elő, mint valami fertőzés, ami ellen még nem vagyunk beoltva." És mi, akik olvassuk ezt a kis írást, mi is ezt hisszük. Egy másik, hasonló természetű megszégyenülésről mesélt ő maga nekem. Ezt nem írta meg, nem tudott hozzáfogni, hogy megírja, holott úgyszólván minden élményéről számot adott valamilyen formában. Szentendrei nyaralóban történt. Még egészen kisfiú volt, nem több öthatévesnél: a fáskamrában játszadozott egy hasonló korú parasztlánykával, olyanformán, ahogyan gyermekek egymással játszanak ebben a korban, öntudatlan örömöket keresve. A kislány anyja benyitott, meglepte őket, s megfeledkezve saját gyermekkoráról — ahogyan az lenni szokott -, rettentően felbőszült a játékon. Kezét csapkodva ordítani kezdett, és csúnya vádakat kiáltozva végigkergette a megrémült, szégyenében kétségbeesett kisfiút az egész falun. — Ez a kínos emlékem — mondta — mindannyiszor eszembe jutott, valahányszor nőhöz akartam közeledni, mindig megzavart és visszarettentett. Legidősebb volt valamennyiök között Elza, a festőművésznő. Furcsa, zavart, érdekesen szép, törékeny teremtés. Tágranyílt, ibolyakék szemével, rajongó és mégis határozott tekintetével, aszketikusan szögletes állával, nemesen tartózkodó, félszeg mosolyával, vállát verő, hullámos hajával olyan volt, mint valami középkori apród. A stílusosan egyszerű női ruha fel sem tűnt rajta. Ilyen volt, amikor megismertem, és ilyen maradt haláláig. Amikor utoljára felkerestem a Petőfi utcai penzióban, ahol lakott, már nem volt lelkierőm bemenni hozzá, visszadöbbentett az előszobába kihallatszó halálordítása. Ebből a még fiatal teremtésből, aki életében talán nem ejtett egy hangos szót, a halálfélelem és a fájdalom borzalmas hangokat váltott ki. Mintha ez a bátor-