Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Verpelét

Ez a boldogtalan asszony valaki más miatt követett el öngyilkosságot, legalábbis az eset külső képe ezt mutatta, de Karinthy tudta, hogy „minden másképpen van , s azt is, hogy az a sok másképp is még másképpen van, s ha a valódi okokat és összetevőket mind ki akarnók deríteni, sok, nagyon sok munkánk lenne, s még azzal sem fedhetnők fel a teljes igazságot. Nem lehetett meghatottság nélkül gondolni erre a gyönge és gyöngéd költőre, aki most félretett minden sérelmet, látszólagosat és valódit is, és semmi másra nem gondolt, mint arra, hogy az asszony szenved, s neki a szenvedő mellett a helye, hogy meg kell vigasztalnia, megtartania az élet számára. Mert hiszen ő a „felelős ember , aki magára vette a más bűneit, és próbálta jobbra fordítani a rosszat, ő mindenekfelett az élettisztelő, mert a bűnös megjavulhat, az ostoba megokosodhat, de a földi életet, ha egyszer vége, nem hozza vissza semmi. Aranka olyannyira a Föld gyermeke volt, s Frici, ez a nagy beleérző, aki pedig hinni szeretett volna a halál utáni valamiféle életben, egy más dimenzióban, most az asszonnyal együtt kapaszkodott a gyógyulásba, a nőért, gyermeke anyjáért. A vak csibe, a Betegek és őrültek

19 írója hogyne szánta volna meg ezt a beteg, bolondos teremtést. Aranka gyógyult, kissé ferdült csípővel, kissé bicegve, de hamarosan ismét a „régi lett. Semmi nem változott. Frici pedig már viccelődött: — Tudod, én megértem Arankát — mondta nekem —, könnyebb volt neki az ablakon át a földszintre jutnia, mint azon a rozoga csigalépcsőn lefelé mászni. — Azt is mondogatta, hogy más nő ilyenkor tányért tör össze, Aranka sajátmagát. „Mert azok voltak a bűnösök, azok a vének, akik a törvényt meghozták a házasságtörő asszony ellen — azok, akik ezt a törvényt helyeselték és megtartották, az, aki az első követ felemelte ellene, és az volt az egyetlen igaz ember, aki ennek láttán félreállt és sírva fakadt."

20 - ilyenformán írt Karinthy. Mindamellett apróbb kavicsokkal ő is dobálódzott, keserű, szatirikus karcolatok alakjában — ki veheti rossznéven? -, de a nagy, a gyilkos követ soha fel nem emelte volna. Szeretni? - kérdezte — „szeretni mi más, mint jót kívánni a másiknak? De ki meri mondani, hogy a férfi és nő, aki ebben a minőségben él együtt, jót kíván a másiknak? Mindkettő azt kívánja a másiktól, hogy ismerjék el az ő hatalmát, hogy ne tudjon élni nélküle, haljon meg, tébolyodjon meg, törjön össze megsemmisülve és mindenét elveszítve ünnepelje a másik véghetetlen hiúságát. Ó ti szerelmesek! Ismeri a szótárukat? Enyém vagy?...