Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

téma, de én csak rajzoltam. Mégis az én művészetem ebben a pontban nagyon hasonlít Zsigáéhoz: feltétele a másik iránti érdeklődés, vagyis szeretet. Szeretet nélkül nem is tudtuk volna megnyerni a szomszédokat, akik eleinte ellenségesen fogadtak, és akikkel összeszorítva éltünk egymás mellett. Első barátnőnk volt a házmesterné, aki, mint egy Sybilla, örökké Szent János apokalipszisével fenyegetett. "Bibelforscher" volt, Jehova tanúja,

64 s ha mosni, súrolni jött hozzánk, hozta a Bibliát, s nagyon szigorúan ügyelt arra, hogy felolvasásaira odafigyeljünk. Nem szerette, ha rajzoltuk őt, hátha szent képet csinálunk róla, amit tilt a szentírás. Misi már a harmadik, Kati az első elemibe járt. Az iskola megadta a napirendet. A gyerekes szomszédoktól sok praktikus tanácsot kaptunk. Már jól meg volt szervezve a gyermekgondozás, ingyen orvost, fogorvost, havi segélyt vehettünk igénybe. Kicsi volt a lakásunk, de helyszűkében nem szenvedtünk, mindenkinek kialakult a játék- és munkahelye. Férjemé és a nagy fiúé volt a kisebbik szoba, ahol János az íróasztal mellett töltötte legtöbb idejét. Az ablaknál meg az én műhelyem volt. Férjem nagyon szerette, ha dolgozom, s mindig örömmel szerezte be a hozzávalókat. De az egész családnak sok örömet hozott az agyagasztal, s a szomszéd gyerekeknek is. Ha valami szépet csináltak, ki is égettük nekik. Senki se hinné, hogy közülük hányan mentek művészi pályára! Angyalka mindig rajzolt, és be is rakta szép rendesen a rajzait a fiókjába, ő a kis öccsével, Kati pedig Misivel tudott nagyon jól játszani. Mi a gyerekeinket velünk egyenrangú egyéniségeknek kezeltük, egyformán szerettük őket, s nekik nem kellett egymásra féltékenynek lenniük. Zsigától ide teszek két kis levelet ebből az időből, amiből látszik, hogy milyen nehéz idők voltak ezek az ő számára is. Annál jobban tudtuk értékelni, hogy mégis gondolt ránk. Leányfalu, 1930. szeptember 9. Kedves Idám, fekszem és nincs pénzem. Azonfelül Károly olyan szomorú helyzetbe került, hogy öt gyermekével kitették a lakásából, s se munkája, se jövedelme, s felesége beteg. Amit tudtam, neki küldtem el. A hónap közepén azért küldök még, ha tudok, 50 pengőt. Gyerekeid nem voltak nálam, s címüket nem tudom. Az a borzasztó és lehangoló, hogy a lábam örökké kínoz. Két hétig voltam Hévízen, azt hittem jót tett, múlt hó végén hazajöttem, mindjárt lefeküdtem. Csókol Zsiga