Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

El sem lehet mondani, milyen nagy jelentősége volt az ő szeretetteljes támogatásának. Jánosnak is nagy megkönnyebítést jelentett, mégis megalázva érezte magát. Tudta, hogy a család azt szeretné, ha elhagynám. Valóban hívtak bátyáim "haza", de hogyan hagyhattam volna én el őt éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt ápolásra! Én pillanatig sem felejtettem el, hogy ő ki. János hosszabb időkre jobban lett megint, s minden bajt feledve, tovább dolgoztunk, mint addig is. Előadásait folytatta, tanított és írt. Zsiga annyira el volt foglalva, hogy nem követte életutamat. Én soha nem hagytam abba a művészetet, az mindig áthatotta az életemet. Nekem mindig jutott időm a gyerekek mellett a munkámra, láttam és rajzoltam őket, és eladásra is dolgoztam. Figurális kompozíciókat, kerámiát is abban az időben kezdtem csinálni, és sok esetben a művészetemmel tudtam fizetni, meghálálni szívességeket vagy orvosi segítséget. Emiatt sajnos nagyon szétszóródtak a munkáim. Zsiga magára vette a sorsunkat, és tovább gondoskodott rólunk amennyire tudott. Minden feladószelvényen volt egy kedves kis levél, vagy tőle, vagy Virágtól, aki már segítségére volt apjának. Leányfalu, 1927. szeptember 5. Édes Idám! Én október első hetében megyek Bécsbe, ott fogok az egyetemre járni. Neked is azokat a dolgokat, amit tudok, akkor viszem el, mert apu fél a vámtól, vagy hogy Neked kellemetlenséged lehetne. Apu szegény, sokat szenved a lábával, ami a kedélyére is rossz hatással van. Ti egészségesek vagytok? Csókolom a Te angyali gyönyörű gyerekeidet. Soha nem láttam olyan szép kisbabát, mint Angyalka. Viszontlátásra Idám egy hónap múlva, csókollak Virág Apu és a gyerekek is csókolnak. Móricz Virág [Budapest, 1928. január 12.] [...] Apu darabját elfogadta a Vígszínház,

56 ennek örömére küldi ezt a kis segítséget Virág