Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

S ma e napok ötven esztendős emlékének ünnepét megülni gyűltünk együvé. Ma, vagy a jövő hónapban, vagy az azutániban, nem lényeges! mint a természeti tavasz nem kezdődik egyetlenegy napon, úgy van ez a magyar nemzeti élet nagy tavaszával is. Ám üljék mások más napon, ha hazafias érzületünk közös, s a fölidézett nagy emlékek iránt való kegyeletünk egyenlő: egyformán tettük meg kötelességünket. Kötelességünket? Talán rossz szót használtam; miért volna ez ünneplés kötelesség? A XIX. század utolsó évtizedében nem ünnepet jelent már a kötelesség, hanem munkát. S vajon nem volna-e jobb, szebb, a hazára nézve üdvösebb, a nemzetre áldásosabb, ha régi történetek henye fölemlegetése helyett saját dolga után látna ki-ki, s testi-lelki erejéhez képest munkálna e pillanatban is a nemzeti közvagyon gyarapodásán? Nem felelek az ismeretes költői szólammal: "Ki múltjára érzéketlen, szebb jövőre érdemetlen." Mert azt a választ nyerhetném, hogy ez állítás maga is bizonyításra szorul. Azt sem mondom, hogy azok a hősök, akik verőket, életöket áldozták a haza szabadságáért, megérdemlik, hogy hálával emlegessük meg nevöket. Mert a mai ember egyszerűen azt felelné erre: "ők megtették kötelességüket, mikor harcoltak, s mi megtesszük kötelességünket, mikor dolgozunk". Nem, költői és ábrándos argumentumokra én nem szorulok; reális, tárgyilagos érvekkel fogom igazolni s bebizonyítani megdönthetetlenül a földhözragadt, hűvös gondolkodású századvégi magyar nemzet előtt is, hogy igenis e napon, ilyen napokon ünnepelnie nem kisebb kötelessége, mint dolgoznia a hétközi napon. Mi tartotta fenn idáig a magyar nemzetet? Óriás nagy száma vajon? messzeágazó összeköttetései, vagy uralkodóinak kegyes hatalma? S miben bizakodjunk ezután? Az a természeti törvény, mely soha nem tévedő, mint maga az örök igazság, és kérlelhetetlen, mint az egy halál, amely kijelöli a mának a helyét az idők rendjében, mint kijelölte a tegnapét, intézkedett ötven