Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

Ezekre az időkre visszaemlékezni sokkal fájdalmasabb, mint ahogy az ember a jelenben átéli azokat, mikor a legjobb megoldást keresve napról napra éli a pillanatokat. Mi a legnehezebb évek alatt is teremtő munkát végeztünk. 1944 elején behívták Misit, és megtudta, hogy egy munkacsapattal Párizs közelébe mennek. Ez nagyon felizgatta, rögtön felcsillant benne a remény, hogy tán eljut a rokonokhoz. Párizsban élt akkor Feri bátyja, Gereblyésék és más ismerősök is Magyarországról. Fantasztikus, hogy sikerült is neki megszökni, örömteljes leveleket írt, hogy vendége egy jó szobrásznak, Marton Ervinnek,

132 és a műtermében mintázhat. De itt úgy látszik, nem maradhatott sokáig, elindult a nagybátyjához, és ezen az úton elveszett: nem ért oda, és nem hallottak többet róla. De mi azután is kaptunk tőle hírt. Az utolsó lapja 1945-ből van, egész röviddel az invázió előtt írta, hogy visszakerült a régi csapatjához. Márciusban a háborúnak már vége volt, és attól kezdve örökké várjuk -deMisi nem jön. . . Nemsokára azután, hogy Misit elvitték, elkezdődtek Bécsben a légitámadások. Mikor már nem volt kétség, hogy a németek elvesztették a háborút, Angela az utolsó vonattal hazajött munkahelyéről, és itthon maradt. Ketten együtt éltük át a bombázásokat. Pusztult körülöttünk a város, és ahogy végigmentünk az égő utcákon, csak azt néztük, hogy megtaláljuk-e még a házunkat. Véletlen szerencse volt, hogy megmaradt, de milyen állapotban...! Kimondhatatlan megváltás volt, mikor vége lett a háborúnak. Akkor már az sem volt baj, hogy se víz, se tüzelő, se villany, se kenyér nem volt. Tudtuk, hogy újból lehet kezdeni az életet. Még a posta nem járt, amikor egy éjjel kopogtattak az ajtónkon. Angyalka kérdezte a csukott ajtón át, hogy ki az? "Én vagyok" - Mihályka hangja! Itt van Mihály! Gyertyát gyújtott, s hallottam Angyalka hangját: "Mihály?!"