Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

Leányfalu, 1938. október 30. vasárnap Édes Idám, ide mellékelem ezt a két értesítést, ebbó'l láthatod, hogy én igyekszem idejében elküldeni. Most semmi újság, csak az, hogy esik az eső, s a répa még a földben van. Eddig lett sárgarépa kilenc mázsa, petrezselyem két mázsa, — még ennyire számítunk, csak rájött az eső, abba kellett hagyni az ásást. Erzsike ma Ipolyságon van, ő a főmegbízott az ipolysági kerületben, neki kell megszervezni az ottani jótékony egyesületet. Ő most nagyon [sok] egyesületi munkát végez. Ma nem jöttek ki a gyerekek, egyedül vagyok, evvel a kedves kis Erzsikével, ez trilláz itt a fülembe, mint egy kanári. örülök, hogy Katalinka s Angyalka szövőszéket kaptak, no hiszen ez már akár kenyér is lehet a kezükben, csak persze anyagbeszerzés a nehéz, ugye. Csókollak benneteket. Kis Balázsunk akkora náthán ment keresztül, egy hétig bőgött, bele is rekedt. Gyöngyiek sokat dolgoznak, s most megy mendegél nekik. Lili még játszik. Én a héten el akarok menni egy félnapra Józsi bátyámhoz. Szerencsre. Holies Palihoz megyek, s onnan útba fog esni. Zs. Sógornőm, Éva Angliában élt a családjával, és a férjem halála óta hívta Katalint. Bécsben Kati előtt minden lehetőség el volt zárva, hogy tovább tanulhasson, és kétségbe volt esve. Egyetlen megoldás volt Angliába menni Évi nénihez. Johannes még nagyon fiatal volt, csak tizenegy éves, de ő is ugyanabban a helyzetben volt, mert őt is csak a tudományos pálya érdekelte, orvos akart lenni. Ő is el akart menni a németek által megszállt Ausztriából. Michael is biztatott, meg volt győződve, hogy ez a politikai helyzet egy fél évnél tovább nem tarthat, és hamarosan visszajönnek a gyerekek. Katalin meg olyan önálló volt már, örült neki, hogy ketten utazhatnak, és így elengedtük őket egy vöröskeresztes gyermekcsoporttal Hollandiába, ahonnan majd tovább mennek Angliába. Amennyire rajongtak az utazásért, olyan boldogtalan volt a búcsúzás egy ködös, fagyos február reggelén a vonatnál, a sok búcsúzó gyermek közt. Kati emlékszik, hogy Misi a legmesszebb szaladt integetve a vonat után, és amikor eltűnt a szeme elől, az volt az érzése, hogy soha többé nem látja.