Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
1. A konkrét vizsgálat módszertani előfeltételei
szikus és már általánosan ismert cikkeit idézzük, mint a Tolsztojról szólókat vagy A harcos materializmus felentőségéről címűt. Egy másik, ritkábban idézett cikkére hívnánk fel a figyelmet,amelyet 1912-ben írt, és amelyben ragyogó példát mutat a módszer konkrét alkalmazására — s éppen a minket érdeklő kérdésben. A Két utópia című kis írásáról van szó, 10 amelyben röviden ismerteti az utópikus tanokat és megfogalmazza a bolsevikok, a marxisták velük kapcsolatos álláspontját, megvizsgálva annak lehetőségét, mennyiben lehet őket felhasználni a proletariátus harcában. A cikk azzal kezdődik, hogy Lenin röviden kibontja az „utópia" fogalmát, mégpedig nem elvontan, hanem történetileg. ,,Minél kevesebb szabadság van egy országban — írja —, minél gyérebbek a nyílt osztályharc megnyilvánulásai, minél alacsonyabb szinten áll a tömegek felvilágosultsága, rendszerint annál könnyebben keletkeznek politikai utópiák és annál tovább tartják magukat" (Lenin kiemelése). S a rövid bevezető és az osztályharc szempontjainak a megvilágítása után Lenin egyre differenciáltabban, egyre konkrétabban mélyül el a vizsgált kérdésben. „A mai Oroszországban kétféle politikai utópia tartja magát a legszívósabban és gyakorol bizonyos fokú vonzó hatást a tömegekre. Az egyik a liberális utópia, a másik a narodnyik utópia." 11 A kérdésnek már ilyen feltevése is szükségszerűen magára vonja figyelmünket. Miközben Lenin megítéli az utópiát, s megmutatja, mi a negatív és mi az értékes benne, „amit a marxistáknak gondosan ki kell hámozniuk", mindenekelőtt konkrétan, eleven valóságában ragadja meg „tárgyát".. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert nálunk, művészettörténeti (és nem kevéssé irodalomtörténeti) gyakorlatunkban lépten-nyomon épp az ellentétes felfogással találkozunk. Nevezetesen azzal, amely úgy bizonygatja, hogy fel kell használni valamely múltbeli stílust, irányzatot stb., hogy azt elméleti absztrakcióként, általános és abszolút jelenségként, a történelmi konkrétságtól teljesen vagy csaknem teljesen elszakítva értelmezi. így történt például a „realizmus" megítélésével, alkalmazásával és felhasználásával; a „realizmust" legtöbbször úgy fogják fel, mint „valósághű", „valóságnak megfelelő" módszert, — „ténylegesen létező jelenségeknek, dolgoknak, tárgyaknak és személyeknek" „valóságos", „valóban létező" környezetükben történő ábrázolására, s úgy vélik, hogy ez a felfogás feltárja ennek az „általában vett realizmusnak" öröktől fogva létező „természetét". I 10 LÖM 22. köt. Bp. 1969. 113-117.1. n Uo. 113.1.
