Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

7. A kompozíció

tagolását (X.sz., Észak-India), s ez meggyőzően tanúskodik erről. Alapjában véve az építészeti tömeg tagolása, a dekoratív síkok elosztása, nem kétséges, a vízszintes és a függőleges viszonyának általunk vizsgált elve szerint van felépítve. Az egyes egységek ezen egyszerű és statikus viszonyának végtelen ismétlése azonban - ritmikai-kompozíciós kapcsolatuk folytán — mozgásba hozza a tömegeket, s a szerkezet egészében véve végülis rendkívül dinamikussá válik. Második példánk olyan vonalak egyszerű viszonyára vonatkozik, amelyek érzéki képet adnak bizonyos irányú mozgásról. Vízszintes mértani tengelyen helyezzünk el több ív alakú vonalat egy irányba fordítva (II. ábra). Ezek szemünket abba az irányba vezetik, ahol az ív leginkább kidomborodó része van. Ez a képzet, akárcsak az előbbi esetben, nem az ív alakú vonal immanens tulajdonságai folytán alakul ki, hanem azon az alapon, hogy ebben az érzéki képmásban sokévszázados gyakorlati tapasztalat általánosítódik. Művészi képmásait és a formákat, amelyekben a képmásokat objektiválja, a művész nem mindig a természetben (és a társadalomban) végzett gyakorlati megfigyelések alapján hozza létre; alkotó munkájában felhasználhatja a már korábban megteremtett kifejezési formákat is. A Diszkoszvető fentebbi példája jól szemlélteti azt a helyzetet, amikor a művészt a közvetlen megfigyelés mintegy rávezeti az ívszerűen felépített ritmusra (és mintegy igazolja az általánosított következtetést), N. Kuprejanov Auróra cirkálója, viszont igen jól szemléltetheti a második esetet. A kompozíció alapja itt két ellentétes mozgás szembeállítása, amelyek alapjában véve az ívszerű vonalak ritmizálásából erednek. A kép alsó részében a hullámokat látjuk, amelyek a hullámtaraj felső vonalának jobbra tartó ívével — jobb felé vezetnek bennünket. (Különösen tisztán érzékelhetjük ezt a víz ábrázolásának jobb felén. A bal oldalon, a középhez közelebb, ahol a fény-árnyék megkettőzött játékot alkot a hullámon, a hullámok mintegy egyhelyben kavarognak, de alapjában véve mégis jobbra tartanak.) Az ellentétes irányú mozgást viszont a kép felső részében a fellegek vonalainak ritmikája hozza létre. (A fényszórók sugarai csak hangsúlyozzák ezt a balra tartó mozgást; maguk a sugarak még nem hoznák létre ezt a mozgást.) A módszer rendkívül egyszerű. De művészi meggyőző erővel alkalmazni, amely nagymértékben jellemzi ezt a műalkotást, bizony nem olyan egyszerű. Dinamikus megoldást látunk itt ugyanis egy olyan statikus kompozíció szokásos körülményei között, amely az egyenes horizontális tagolás szerint van felépítve. Ahhoz pedig, hogy a művész ezt a kompozíciós elvet dinamikussá tegye, nem elég felhasználni az ív dinamikáját. Ha a művész a cirkálót a metszet közepébe állította volna, a függőleges tengelyen elhelyezve,