Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
6. A szín a művészetben - A logikai hűségért folytatott harc
később a világfelfogás filozófiai megalapozásában, amelynek legprogresszívebb megnyilvánulása a nominalizmus (XII1-XIV. sz.). E világnézeti rendszer három fő mozzanata — a tárgyak ősjelenségek valóságos létezésének elismerése, annak elismerése, hogy a világ megismerésében a tapasztalatból kell kiindulni és a dolgok, jelenségek egyediségének hangsúlyozása — fontos elemei a további progresszív fejlődésnek a művészet területén is. 21 Az ábrázolandó jelenségek és tárgyak empirikus élethűsége azonban nem rögtön érvényesül a stílus egész terjedelmében, hanem fokozatosan alakul ki, felhasználva a feudális művészet módszereit, eszközeit, jóllehet e művészettel szöges ellentétben van. Ami a színt illeti, első pillantásra mintegy ez a legelmaradottabb elem az új folyamat kibontakozásában. Nagyon sokáig tovább él az öltözék felfogásának ikonográfiái egyezményessége. Csaknem ugyanolyan sokáig tartja magát a táj motívumoknak a bizánci és a gótikus művészetben is meglevő színezése - szürke vagy barnásszürke hegyek, sziklák. A fordulat elsősorban a tematika vonalán megy végbe (elbeszélő, magyarázó szüzsé), továbbá abban a tekintetben, hogy életszerűbbé válnak az alak mozdulatai, gesztusai és arckifejezései, dinamikusabbá válik a kompozíció. A szín problémája - amely valamivel később fogalmazódott meg határozott formában — nem új színek kiválasztása tekintetében vetődik fel (jóllehet ilyesmi is van, de nem ez a legfőbb), hanem a fény problémájának formájában. A festészet történetében első ízben jelenik meg a szín és a fény egymástól elválaszthatatlan mozzanatként. Első ízben tesz szert a fény döntő jelentőségre. S ez törvényszerűen alakult így, hiszen a művész számára az egyik fő megoldandó feladat az volt, hogy maximálisan közelítse az ábrázolást a valósághoz, amikor tehát ábrázolnia kellett a teret, a formák térbeliségét, - a fény és az árnyék játékát a térben. Amikor körülbelül két évszázad múltán Leonardo da Vinci elméletileg 21 E folyamat kezdetet, a vele jaró harcot igen érdekes figyelemmel kísérni két példán, nevezetesen az itáliai ,.gótika" (XIII-XIV. sz.) művészetének két fó' áramlata példáján, amelyek közül az egyik Giotto iskolájának (Firenze) munkáiban, a másik Simone di Martini iskolájának (Siena) munkáiban érhető' tetten. Az eszme kibontásának epikus, részletekbe merülő módszere, az individualitás jellemzése, bátortalan próbálkozások a tér törvényeinek megértésére, kísérletek a színkontrasztok valamiféle egységbe hozására egyfelől; a még a dogmatizmus hatalmában levő, de líraian színezett allegorizmus, a kompozíció sematizmusa, de az alakok felfogásának némi élénkítése, az arany és a hangsúlyozott kontrasztok bősége a színek tekintetében másfelől, miközben az arany háttér mindkét esetben megárad, - mindez igen markánsan mutatja, honnan indult és merre tartott a fejlődés, jóllehet, ismételjük, itt az általános fejlődés új utakra való áttérésének csak a kezdetét, csak gyenge jelzéseit látjuk.
