Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
Botka Ferenc: Előszó
Második premissza: a művészet egységes folyamat, része az ember társadalmi tevékenységének, annak sajátos formája. Az így meghatározott jelenségkört a továbbiakban Mácza négy metszetben veszi vizsgálat alá. Elsőként a fent leírt tudatformaként jellemzi. A második metszetben a művészet szubjektív szerepét emeli ki, s ebből kiindulva ad magyarázatot történeti „önmozgására". Harmadikként a művészet „nyersanyagáról" esik szó, hogy befejezésül e nyersanyag művészetté alakításának folyamatába, eszköztárába is bepillantást nyerjünk. E szükségszerűen csonka, ám a lényeges momentumokra koncentráló „kísérletsor" eredményeit a szerző a következő tézisekben foglalja össze: Első tétel: a művészi tevékenység eredetét, sajátosságát nem kereshetjük társadalmon kívüli, még pontosabban: társadalmi termelésen kívüli összefüggésekben, mint például a játék, biológiai motiváció stb. Ez utóbbiak szerepet játszhatnak létrejöttében, de csak a társadalmi ösztönzőkkel összefüggő, azoknak alárendelt szerepkörben. Második tétel: a művészet hosszú történelmi folyamat eredményeként válik önállóvá az emberiségnek abban a szervezett tevékenységében, amelynek célja a létért, a fennmaradásért való harc; amely utóbb osztályharccá válik. Harmadik tétel: a művészet szubjektív jellegű, tendenciózus; tartalma ezért eleve ellentmondásos. A társadalmi lét ellentmondásaira keres választ, sajátos, igaznak vélt megoldásokat ajánlva a meglévők helyett. Negyedik tétel: a folyamat ellentmondásossága folytán azonban az új „ajánlások" is csupán ideiglenesek: további ellentmondások csíráit rejtik magukban. Ötödik tétel: a művészet anyaga — a társadalomban élő ember pszichikuma, amely magában foglalja a környezethez való bonyolult kötődéseket, viszonylatokat. Ez az anyag: megszervezettségének sajátos, a logikaitól eltérő jellege által válik művészetté. Hatodik tétel: a művészi megjelenítés módszere abban különbözik a logikaitól, hogy azzal ellentétben nem törekszik lezártságra, az ábrázolt jelenségek egymástól való elkülönítésére. Maga is él ugyan a kiválasztás lehetőségével, anyagának megszervezése során azonban kizárás helyett a differenciálás útját választja: elnyomva, háttérbe szorítva a nem kívánatos és kiemelve a hangsúlyozásra szánt lelki tartalmakat. Hetedik tétel: dinamikus jellege ellenére mindezt azonban úgy teszi, hogy közben nem szakítja szét a lelki jelenségek egymás közti kapcsolatait, összefüggéseit. Sokféleségüket új egységbe szervezve domborítja ki tendenciáját.
