Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

3. A műalkotás eszméje és a képmás

d) A világ teremtéséről szóló sumér legendában a folyamat körülbelül ugyanígy fest. A világóceánból (megfelel az ókori görög és óhéber káosznak) születnek az idősebb istenek. Egy idő múlva ezeknek az isteneknek a gyermekei szüleik életére törnek. A legerősebb fiatal isten, Marduk, magához ragadja a hatalmat, felosztja a világóceánt vízre, földre és égre, és ezután elkezdődik az ember korszaka. Ezekre az egészen röviden és sematikusan vázolt legendákra két közös és lényegében alapvető mozzanat jellemző. Először, az új rend („emberi korszak") szembeállítása a világ valamely régi rendjével (káosz, óceán stb.). Másodszor, az új rend „teremtése" harcban megy végbe, és azzal van kapcsolatban, hogy az egyik hatalmat megdönti a másik. Az emberiség vallásos-mitologikus „történelme" fő mozzanatainak egyezése a különböző népeknél nem magyarázható meg semmiféle ,Jiatással", „átvétellel", mert ha valahol voltak is átvételek, mégis nyitva marad a kérdés: miért használhatták fel egyes népek más népek mítoszait? A helyes megértéshez ebben az esetben is csak a marxi—lenini ismeretelmélet vezethet el bennünket. A „világ" keletkezésének ezeket az értelmezéseit is — amelyeket a képzelet szült, s amelyeknek látszólag semmi közük sincs a valósághoz — a tényleges fejlődés bennük visszatükröződő valóságos menete szempontjából kell vizsgálnunk. A káosz, a világóceán, amelyből a „világ" teremtődik, nem a filozófiai ,,semmi" és „valami" logikai szembeállítása, hanem „két világ" — az osztályok kialakulása előtti társadalom világa és az osztálytársadalom világa valóságos ellentétének visszatükröződése. Az emberiség mitológiai „történelmében" a káoszt" követő időszakban már a kialakult osztálytársadalom jelenik meg. S természetesen már mint a lét „eredendő" formája fogalmazódik meg. Az pedig, aminek romjain létrejött ez a társadalom, e mítoszokban káosszá, nemlétté változik. Ez azonban csupán annak az új (osztályjellegű) társadalmi formának a nemléte, amely e misztikus elképzelések szerint is harcban születik. A „világ teremtéséről" szóló mindezen legendákban ismétlődő motívum - hol két kozmikus princípiumnak, hol az apa- és gyermekisteneknek a harca — illetve e motívum alapja, indoka lehet tehát minden esetben a visszatükrözött valóság, amely a vallásos ideológia nyelvén nyer megfogalmazást. Az, hogy az istenek magukhoz ragadják a hatalmat, ideológiai átköltése annak, hogy egykori hadvezérek vagy valóságos törzs- és nemzetségfők magukhoz ragadták a hatalmat. A főbb vonásaikban (rettenthetetlenség, könyörtelenség, hatalomvágy stb.) egymáshoz annyira hasonlító istenek alakjai a valóságos uralkodók általánosított, fantasztikusan felnagyított képmásai. Csak így ma-