Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
3. A műalkotás eszméje és a képmás
kor Michelangelo alkotja Dávidját (1501 — 1504), új korszak kezdődik, amelyben nagy harcok zajlanak a támadó feudalizmus és a kereskedő tőke között. S ilyen körülmények között a hősiességnek éppen olyan értelmezésére volt szükség, amilyent Michelangelo fogalmazott meg. A művésznek ez az eszmei alapállása — amely egyaránt kifejeződik mind az alak általános ritmusában, abban, ahogy áll, ahogy a karját tartja, mind pedig a fej fordulatában és az arc lélektani jellemzésében — gazdagon kiegészül azzal a fizikai jellemzéssel, amellyel a művész Dávidot ábrázolja. Ebben az alakban nyoma sincs szentimentálisan ifjúi vagy puhán nőies mozzanatoknak. Az egészséges férfi kidolgozott izomzata, az egyes tömegek átmeneteinek simasága az ifjú testen teljes, semmilyen irányban sem alkot affektált egységet. Ez az az eszményi típus, amely „a természetnek és az ókori művészet emlékeinek" a tanulmányozásából szüremlett le, s megszámlálhatatlan valóságos emberi test formáinak esztétikailag kidolgozott szintézise. S végül ezt a szempontot se feledjük: Michelangelo Dávidja rengeteg előző ,J3ávid" szintézise. 3 Már e néhány példa alapján is több következtetést vonhatunk le az alkotó módszer és az alkotó folyamat kérdését illetően. Az idézett példákban ,,Dávid eszméje" (— amely egyrészt absztrakció eredménye, másrészt úgy született, hogy a művészek általánosították bizonyos érzeteiket és képzeteiket, amelyek az adott konkrét osztály viszonyok prizmáján át visszatükrözték a valóság egyes mozzanatait —) az adott műalkotások tartalma. Pontosabban szólva: e művek tartalma az egyéni hősiességnek mint társadalmi jelentőségű ténynek a tudatosítása. Mert hiszen a hősiesség „mint olyan" csak a gondolkodásunkban létezhet — s mint elvont kategória. A valóságban a hősiesség sohasem jelenik meg tértől és időtől függetlenül, — mindig Gondoljunk a Berlinben levő bronz Dávid-alakra (Bode 1912-ben publikálta). A figura itáliai és a XVI. század elején készült. Közelebbi ismertetőt IT maga Bode" sem volt hajlandó adni. Érdekessége az, hogy, először, a szobrász igyekezett megőrizni Dávid „történetiségét", s ebből a célból testét félig állati bőrbe öltöztette, jobb kezébe óriási „ősemberi" furkósbotot nyomott, másodszor pedig az alak részleteit maximális naturalizmussal ábrázolta, és a képzeletszerűségben odáig ment, hogy Góliát feje több mint kétszer nagyobb Dávid fejénél. Miközben azonban a művész az egyes részleteket ilyen naturalista szellemben dolgozta ki, az általános értelmezésben a másik végletbe esik: Dávid rendkívül keresett tartásában kompozíciójának szinte táncoló ritmikát ad. Igen valószínű, hogy itt annak a támadó újrafeudalizálásnak a művészével van dolgunk, amely Dávid humanista értelmezésével szembeállította a bibliai „hűséget", az egyszerűséggel az erőteljesebb effektusokat s a keresettséget, a hősiesség eszméjével a „csoda" eszméjét.
