Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

3. A műalkotás eszméje és a képmás

inkább Góliát fényűzó'en díszített szárnyas sisakja vonja magára a figyelmet, maga a fej jóformán csak arra szolgál, hogy a művész Dávidnak, aki lábával a fejre lép, még könnyedebb, lélektanilag is indokolt tartást adhasson. Az egyetlen mozzanat, amelynek alapján az elbeszélés maradványairól beszélhetünk, a kő, amelyet Dávid bal kezében szorongat. De lényegében ez a kő sem elbeszél (mert végtére is mit keres itt a győzelem utáni jelenetben az a kő, amely már régen elrepült és elvégezte dolgát), hanem csak kiegészíti az általános jellemzést. Amíg Verrocchio Dávidja elsősorban hős, harcos, osztályának védelmezője, aki bátran feláldozza magát a ,gazáért" az egyenlőtlen harcban, addig Donatellónál egyszersmind gyengéd ifjú is, aki számos sikert könyvelhetett el a XV. századi előkelő fiatalság gáláns kalandjaiban is. Végezetül merőben mást látunk Michelangelónak A michelangelói Dávid viaszmodelljének kezében még parittya volt — célzás a bibliai Dávidra. A márvány eredetiben azonban semmi sem maradt a bibliai történetből. Ez már egy ifjú atléta eszményített típusa, merőben klasszikus fogalmazásban. A lélektani mozzanat itt is előtérbe kerül. De amíg Donatello a győztes lelkületét ábrázolja, Michelangelo más oldalról közelít a megoldáshoz. A harci készséget, az eltökéltséget jeleníti meg, bennük mutatja meg a tapasztalt harcos nyugodt, érett magabiztosságát. Magát az eszmét tágabban értelmezi, mint elődjei. Az ő Dávidja olyan győztes, aki kész bármely pillanatban — ebben, a szoborban megörökített pillanatban is — fogadni azt, akivel harcba kell szállnia; kész véghez vinni hőstettét, de korántsem valamilyen váratlan extázis („isteni" vagy más eredetű extázis) hatására, hanem kötelességének, lehetőségeinek teljes tudatával. És a tudatosságnak ez a mozzanata — amelyet Verrocchiónál a „történelem" egy bizonyos eseménye, Donatellónál pedig egyéni tulajdonságok helyettesítenek — emeli ennek a Dávidnak az eszméjét filozófiai magaslatba. Michelangelo Dávidja egy a sok „Dávid" közül. Jellemzése nem korlátozható azokra a vonásokra, amelyekkel az ószövetségből vett Dávid-alakot ruházták fel. Tette nem oyasvalami, ami csak a múlté, hanem olyasmi, ami bármely pillanatban megismétlődhet, s ha szükséges, meg kell, hogy ismétlődjön. A három művész tehát különbözőképpen fogalmazza meg Dávid-eszméjét, és a különbség teljesen érthetővé válik, ha figyelembe vesszük azokat a történelmi körülményeket, amelyek között a szóban forgó műalkotások megszülettek. Firenzében a XIV. század második felében viszonylag szilárd volt a pénzarisztokrácia és a Mediciek hatalma, mivel Cosimo és Lorenzo Medici ügyes politikája ideiglenesen megmentette az „osztálybékét" a nagyobb megrázkódtatásoktól; s ez Dávid eszméjének olyan értelmezését vonta maga után, amilyennel Verrocchiónál és Donatellónál találkoztunk. Ám akkoriban, ami-