Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
2. A művészi tevékenység és típusai
hagyományokat mind az általános forma megkeresésében, mind a részletek kidolgozásában. Ebből fakad az a csodálatos közvetlenség, nagy fokú ideológiai telítettség, a tartalom variációinak sokfélesége és a forma gazdagsága, amely a preklasszikus és a klasszikus időszak indiai művészetének fő vonása. És ebből fakad egyben az a különbség is, amely egyfelől az indiai művészet, másfelől az egyiptomi művészet között fennáll, noha típusuk azonos. Egyiptomban a rabszolgák és a rabszolgákból alakított művészi-kézműves kollektívák szóról szóra teljesítették a felülről adott, „papírra" fektetett megrendelést, és szigorúan tilos volt számukra, hogy kifejtsék alkotó kezdeményezésüket, s hogy akár a legcsekélyebb mértékben is módosítsák, korrigálják valamely eszme művészi értelmezésének törvényeit, kánonjait, amelyet felülről írt elő számukra a munkálatokat irányító papi kaszt. A despotizmus, amely a szellemi termelés területén is érvényesítette hatalmát, leigázta és elnyomta az alkotó kezdeményezést is. Az indiai művészettől eltérően ezért hideg, egyoldalú, „bürokratikusán" egységesített és hivatalos jellegű az egyiptomi művészet. Ezért dogmatikus, skolasztikus jellegű például a szimbolika az Ehnaton előtti időszak egyiptomi despotizmusának képzőművészetében, ahol a hieroglifa-jel és a képszerű szimbólum között szinte teljesen elsikkad a határ. A képet (domborművet), különösen a vallásos tartalmú képet, közvetlenül mint szöveget olvassák, mert minden alaknak, minden tárgynak, minden mozdulatnak megvan a maga vallási dogmákban lefektetett és pontosan meghatározott szűk jelentése. A képzelet szárnyalása számára nem marad hely. A művészi képmásban kifejtett dogmát szemlélőnek csupán annyi lehetősége marad, hogy azt egyéni vágyaihoz, kívánságaihoz alkalmazza stb., alárendelve ezeket a dogma hatalmának. (Ebben a tekintetben nagyon jellemző példa lehet a Holtak könyvének illusztrációja, de a sírokban és a templomokban talált dombormű-ábrázolatok nagy tömege is.) Természetesen az indiai ábrázoló művészetben is jócskán van szimbolika. Minél inkább megszilárdul Indiában a központosított hatalom, az ábrázoló művészetben annál több dogmatizált szimbólumot találunk, annál inkább megváltozik ezek jellege, fokozódik sablonszerűségük. Gondoljunk például Buddha gesztusaira (a mudrákra), köztük a leggyakrabban előforduló „tanító gesztusra": Buddha bal keze kisujját jobb keze hüvelykujjával és mutatóujjával fogja; vagy az adományozás gesztusára: a jobb kéz előre kinyújtva, a bal kéz a mellen; vagy egy másik mundrára — „Buddha tanúul hívja a földet" - a jobb kéz lefelé mutat, a tenyér a néző felé fordul, a gyűrűs ujj behajlítva stb. A testrészek e jelképes helyzetei, akárcsak Buddha feje fölött az „ernyő", amely a hatalmat jelképezi, valamint a vallási dogmatikában rögzített