Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 1. Irodalom és munkásosztály Nyugaton (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

I. Általános rész

I. ÁLTALÁNOS RÉSZ 1. Elöljáró megjegyzések Ha valakinek kedve támadna részletesen elemezni a háború előtti korszak nyugati irodalmában ábrázolt munkás általános szerepét és arculatát, nagyon érdekes és jellemző képet kapna nemcsak az irodalomról és az irodalomban ábrázolt munkásról, hanem elsősorban arról, hogyan akarták a polgári írók igazolni a fennálló társadalmi rendet és az osztályok egymás közti viszonyának alapelveit. Mert — a munkásélet témáival foglalkozó írók legjobbjainak lelkiismeretessége és őszinte részvétele ellenére - az irodalom szóban forgó ágának középpontjában éppen ez a ki nem mondott törekvés áll. Annak, hogy az uralkodó osztály nemcsak eltűrte ezt az irodalmat, hanem bizonyos fokig még „el is ismerte", éppen ez a burkolt törekvés a magyarázata. A polgári írók frazeológiájával szólva azt mondhatnánk, hogy a proletárok életét ábrázoló irodalomban a burzsoázia „legjobbjainak lelkiismerete" tükröződött vissza, vagyis a burzsoázia azon rétegének a ,Jekiismerete", amelynek világszemlélete még túlságosan nagy mértékben a felvilágosodás kora ideológiájának vagy még inkább: a feudális korszak patriarchális világfelfogásának befolyása alatt állt. Mert persze az ,igazi kapitalistának", aki már úgyszólván megtanult kapitalistának lenni, akinek már kialakult kapitalista ideológiája és lelkülete, nem volt már szüksége ilyen, az ő szempontjából naivan furfangos esztétikai és etikai módszerekre, hogy igazolja társadalmi helyzetét. De az újdonsült kapitalista és a kispolgár számára még szükséges volt mindez, megfelelt belső lelki szükségleteinek. Azok az írók, akiknek a munkássága rokon volt ezzel az igénnyel, vagy a romantikához folyamodtak segítségért, a „lelkek" szentimentális hangulatához, vagy pedig „objektíven", az „emberiség" nevében, az „emberiség" metafizikus eszményeinek a nevében próbálták igazolni a fennálló osztályviszonyokat; illetve: bár ábrázolták és elismerték a proletársors egész szörnyűségét, mégis passzívan, a fatalista pesszimizmus magaslatáról szemlélték e „szörnyű életet".