Gál István szerk.: Babits Mihály – Szilasi Vilmos levelezés (Dokumentumok) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Babits Mihály és felesége és Szilasi Vilmos és felesége levelezése

Feldafing, 1925. december 6. Drága Ilonkám! Gyönyörű mikulásnap van ma, hideg tél, rengeteg hó és napsütés. Már régen akarok nektek írni, rossz is a lelkiismeretem, hogy drága leveledre nem válaszoltam, de biztosan számítottam rá, hogy találkozom veletek, és szóban köszönhetem meg. Vilinek akkor megígértem, hogy csak egy hétig maradok el, miután nem akart egyáltalában elengedni, nem akartam a terminust túllépni. Képzelheted, hogy nagyon sajnáltam. Ha nem lett volna olyan sok dolgom Pesten, kijöttem volna hozzátok, de ilyen rövid időben minden nap nagyon számított. Tulajdonképp csak a téli ruháim miatt mentem Pestre, mamának olyan jó háziszabónéja van, hogy vele csináltathattam meg mindent és ezáltal sokkal olcsóbb volt, mint Münchenben. Ez volt azonban az oka is annak, hogy nem mehettem el egy egész napra. Nagyon szerettem volna hallani, hogy vagytok, hogy van a regény, kész lesz-e karácsonyra, szóval mindent. Mi ketten, te meg én, méltó barátnők vagyunk, olyan lusta levélírók, ha nem találkozunk egymással, senki sem tud a másikról. De most mindent bőven megírok. Hát Gjurgjenovácon kezdem, vagy még korábban. Az úton odafelé meglátogattuk Ninit Wolfgangban. Mind a ketten először voltunk a Salzkammergutban, de nem nagyon tetszett egyikünknek sem. Minden szűk völgyekben fekszik. A hegyek nem igazi nagy hegyek, olyan középfajták, nem csalogatják az embereket fölmászni rájuk. Szörnyű nedves a levegő és langyos, szóval éppen olyan, amilyet mi utálunk. Nini barátnőjének gyönyörű háza van a tó partján, gyönyörű parkban, de mégsem éreztük magunkat jól. Örültünk, amikor három nap múlva mehettünk Husserlékhez a Hallstadti tóra. Nem nekünk való társaság van ottan, csupa flanc egyrészt, másrészt rémes bohémség, úgy éreztük magunkat, mint hamupipőkék. Husserléknál nagyon jó volt, csak nagyon rövid. Ellynek aranyos kisleánya van, szőke és kékszemű, nevetségesen hasonlít apjára. Onnan mentünk Gjurgjenovacra. Ott jó is volt, meg nem is. Vilinek rém sokat kellett dolgoznia, úgyszólván éjjel nappal. Nekem meg semmi dolgom nem volt, csak úgy múltak a napok. Csak egy jó oldala volt a gjurgjenováci tartózkodásnak, megtanultam lovagolni, Vilinek már egész jól ment, úgy ült a lovon, mint egy felnőtt, én nálam még sok hiányzik a tudáshoz. Csak az a kár, hogy itt nem lehet tovább tanulni. Olyan kedvesek a lovak, annak örültem legjobban, hogy most minden lovat egész más szemmel nézek, úgy vagyok velük, mint a kutyákkal, mindegyik jó ismerősöm és nem félek tőlük. Rémesen sokáig kellett lent maradnunk, csak október végén jöttünk haza, na-