Gál István szerk.: Babits Mihály – Szilasi Vilmos levelezés (Dokumentumok) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Gál István: Babits és Szilasi barátsága

tívan részt vett.

12 1947-től két évtizeden át egészen haláláig a freiburgi egyetemen Husserl és Heidegger tanszékének professzora lett. A magyarországi demokratikus változások és a szellemi életben bekövetkezett átalakulások nyomán lehetségesnek látszott hazatérése is a megújhodó budapesti egyetemre. 1947. május 5-én írja Bäsch Lórántnak: „Akárhogy is megy a sorsunk, mégiscsak idegenben vagyunk s vágyódunk barátaink meghitt környezetére, s arra, ami azelőtt egészen természetes volt, hogy együttélhessük a bajokat s örömöket, a generációk fölnövekedését s az élet teljességét, amit csak az a közösség adhat, amelybe az ember beletartozik." Ugyanez a gond gyötri Déry Tiborhoz intézett vallomásában: „Az ember nem tudja elszakítani gyökereit. Kultúrája, hajlamai és főképp belső lehetőségei révén szinte egy szerves egészhez tartozik, amelybe beleszületett, melynek nyelvéhez, gondolatvilágához és szükségleteihez kötve van, s amelyen kívül nincsenek konkrét feladatai. Magamra nézve is rendkívüü szerencsétlenségnek tartom korai kivándoriásomat. Még akkor is az, ha a megmaradás nyugtalansággal, üldöztetéssel, sokféle nyomorúsággal jár. Az élet ma semmilyen körülmények között nem gyönyörűség az alkotó ember számára. De ha beletartozik valamilyen közösségbe, bármily reménytelen és kilátástalan is ez, érdemes együtt élnie vele és tűrni, amíg tűrni kell. Együtt tűrni, együtt várni, egymásért dolgozni, átvirrasztani ezt a sötét éjszakát s közben lehetőleg dudorászni — ez az emberi méltóság... A magam és sok kortársam számára könnyű volt a folytonos helycsere — fájdalom, könnyű, nem maradtunk gyökereinknél, s nem tudtunk nőni az ellenállásban. Ha nem volna oly kilátástalan, még ma is hazatérnék."

13 Amikor a felszabadulás után a magyar kulturális politika számba vette belső és külső erőit, többek részéről felmerült — miniszteri minőségében Keresztury Dezső kezdeményezte -, hogy a forradalmak után külföldre kényszerült és nemzetközi rangot és hírnevet elért magyar tudósokat hazahívják. Pesti barátai és jóakarói buzdítására beadta pályázatát a budapesti egyetem bölcsészeti karának filozófia tanszékére. Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Bäsch Lóránt, a szakreferensek részéről pedig Mátrai László, Prohászka Lajos és Szálai Sándor mindent elkövettek, hogy a katedrát elnyerje. Lukács György Svájcban tett látogatásának hatására Szilasi azonban belátta, hogy a budapesti egy temen most a marxista-leninista filozófiának kell szóhoz jutnia, nem pedig az általa képviselt áramlatoknak: „Én kandidációmat csak barátaim ultimativ kívánságára jelentettem be, és azért, hogy kifejezésre juttassam, miszerint elsősorban a hazai munkának akarom fölajánlani képességeimet" —írja Bäsch 'Markovits Györgyi: A Svájci Magyar Nemzeti Függetlenségi Front Közleményeiről. ItK. 1972. 2. sz. 460-476.1.