Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

o. Sápadt lelkén opálszín álom; az alkony rózsaszínje rezdül a lomha, lágy szobán keresztül, kék árny s hűs illat a párnákon. Mint egy mosolygó porcellánbaba: arcára ráfagyott a szépség, arany hullám ringatja: lánghaja s szemében örvénylik a kékség. Mosolyg az ajka, félig nyíltan, haján szalagja lágy biborszál, kis lelke ring szépsége szárnyán. — S miért éjjente annyit sírtam: szent láng az ajka, arca márvány s áldott hókeble tiszta oltár! 1917. január 2. o. Az ajka még tán csóktól harmatos, lelkében lengnek ködök, árnyak, arcok — — Halk téli est száll, édes és dalos ; bús-hangtalan dereng a hullacsarnok. Sápadt virág hűs porcellánra festve: alszik a lány: álmok csodás hona; himes, kékes-zöld selyem bomló teste és omló bíbor húsa bársonya. Zokogva hull ölébe kósza vágyam s futkosva reszkető örömmel, lágyan, ajkam fagyott ajkán csókot keresne, csókot! — s hiába. Száll a lomha este, — síri hideg szél — röt fáklyánk kilobban — Alszik sötétben, fehéren s halottan. 1917. január 4.