Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

Tegnapelőtt voltam az Operában: Bánk bánt adták. Mit beszéljek ró­la? Élveztem. — Voltam Laciékkal a Ma kiállításán. Láttam Kassá­kot. Mondhatom neked, hogy gyönyörű volt. Ha írni nem is, de fes­teni tudnak ezek az ifjú, új emberek. — Különben Laciék nagyon ér­deklődnek irántad és igen sajnálták, hogy mikor átutaztál, nem men­tél fel hozzájuk. írjál nekik, hidd el, ők fognak veled későbben is tö­rődni, szeretik a törekvő fiatalokat, különösen, ha valami újat ígér­nek. A fordításaid közül most a harmadik tetszik legjobban (,,Óh mily tüzet, . . ."); a versek nagyon szépek. Hisz ezt már írtam! Egy lapot már régen küldtem neked, nem kaptad meg? Szervusz, édes kis barátom, ne légy szomorú, írj meg nekem min­dig mindent, én úgy hallgatlak meg, mintha harmadik volnék. Hiszen tudom, hogy neked épp ez fáj, de mit tegyek? Budapest, 1913. szeptember 30. Édes kis barátom, Lőrinc, hát nem jöttél el tegnap, pedig vártalak. Igaz, hogy talán jobb is volt így, mert csak keveset lehettünk volna együtt, jövő vasárnap jobban ráérek. Laciék is betegek voltak, pedig el akartak vinni hozzájuk. — Egy nagyon szomorú hírt kell megír­nom neked, bocsáss meg, hogy mindjárt ezzel kezdem, de alig tudok másra gondolni, és azt hiszem, nagyon sok ember nem is tud másra gondolni ma este. Szabó Ervin meghalt.. . Milyen furcsa leírni, pedig egész nap erről beszéltem mindenkivel. A halál arat kívül és belül. Folyton eszemben van Homérosz egy sora az íiiászból: otq nzp rpúXAcov ysvEYj, TotYj 8è xal àvSpcov. Ösz van, hideg, világos ősz, sárga ősz, kérlelhetetlen ősz... És az emberek élik tovább a rendes életü­ket, csak néhányan sóhajtanak fel, azután őket is elterelik a napi gondok, napi dolgok. Ó igen, ezt már annyiszor leírták és mégis min­dig új, éppúgy, mint minden az életben. Minden új és semmi se új, ez az igazság és ez csak látszólag paradoxon. Dehát minek írok ilye­neket, úgyis tudod. Élek és kétségbe vagyok esve, hogy semmire sincs időm. Mióta Pesten vagyok, még nem olvastam el egy könyvet sem. Nem tudok mit küldeni neked, édes Lőrinc, mondom, nem olvasok semmit, csak tanulok. És tanítok is. Képzeld, van egy latin tanítványom, én és la­tint tanítani ! De legalább magam is megtanulom vele együtt, 10 K.-át fizet óránként, elég jó. Az Iliászban olyan szép helyeket találtam. Nincs kinek megmutatnom, majd ha feljössz, neked fogom elolvasni, de két sort most is leírok, ha nem haragszol, amely nagyon megkapott, olyan nyugodt plaszticitást találtam benne, majd írd meg, hogy tet­szik. Az I. ének végén van. y.a^zazoc, 8' áp' evoíp-ro yéXtùÇ [j.y.y.y.pzGGi •dzQÏciv, CÙC, l'Sov 'HcpaicTTOV Sià fSwaara TroiTuvúovra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom