Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

Veled együtt, este : nékem az örömből ennyi jutott csak. (Otthon? — apám veszekedni és anyuka sírni tudott csak.) Tárgyalgattuk, komoly arccal, hogy lehet-e valaki „boldog"? Aztán csönd lett; s a fán egy kakuk nagyokat rikoltott. Kakuk! Kakuk! — Ki látta? — Elhúzódtál : Ide látnak !. . . Piros volt, vérpiros volt remegő rózsája a szádnak. A rózsa, — „ah" — az a rózsa enyém volt azon az estén. Elsápadt hirtelen arcod s szemeidben is a gyerekes fény. Szép voltál, úri diáklány s én félénk, nagy fiu voltam; Koldus-fiú — s azon az estén remegő melledre hajoltam. Szerettél? Nem. Sohse mondtad. Szamárság, tévedés volt. — Mindegy: akármi, nekem csak újfajta szenvedés volt. Szép voltál, úri diáklány s én csúnya szegény fiu voltam ; csókoltam volna, ha kéred, lábad nyomát is a porban. Nem kérted .. . így okosabb volt. . Elváltunk: Jó szerencsét! — Futnak, nyargalnak az évek s most máskép töltjük az estét. Mindent elmondtam ... (A kertben szél zörg a sok őszi bokor közt) . .. — Ne felejtsd, hogy itt „lebegtem' miattad a „menny s a pokol" közt!