Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

tattuk a rajongást. Egy kidőlt fatörzsön ülve, sokszor hallgattam itt Lőrinc heves gesztusokkal kísért szavalását az Ady-domb tetején állva. Nem volt azért Lőrinc mindig halálos hangulatban. Jó humorérzéke volt és minden érdekelte, apróságok is. Például nagyon tetszett neki az is, hogy majdnem pontosan egyidősek voltunk, én március 28-án születtem, ő március 31-én, ugyanabban az évben, 1900-ban. Iskolai ünnepélyeken sokszor szerepeltünk együtt. Majdnem minden évben adtunk elő színdarabot is, hetedik osztályos korunk elején például egy félig-meddig görög tárgyú darabot játszottunk, ahol én egy görög sziget királykisasszonya voltam, Lőrinc volt a lantos. Persze, erről is mindjárt versben emlékezett meg: „A kedvesem görög királyleány" — kezdettel. Születésnapomra és névnapomra is mindig verseket kaptam tőle. Hetedik utáni nyáron én a szüleimmel a Tátrában voltam. Ekkor leveleztünk is. Lőrinc néha versben írt, például emlékszem egy megszólítására: „Köszöntelek, Panthéleia, azurhab, hópehely..." Ebből később vers is lett. Túl érzékeny volt, de gyorsan fellángoló természetű is. Például egyidőben nálunk lakott velem egyidős unokahúgom, Klárika; vörösszőke fürtjei, ábrándos kék szeme, szép zongorajátéka nem voltak hatástalanok Lőrincre. Mikor egyszer elutaztam Debrecenből egy hétre, vissza jövetelem után Klári nevetve újságolta, hogy Lőrinc szerelmet vallott neki. Persze, azonnal visszatért hozzám és szégyenkezett az esett miatt, de én csak nevettem rajta, gyerek volt. De nemcsak nőkért, férfiakért is tudott Lőrinc lelkesedni és rajongani. Először későbbi férjemet, Czellár Ferencet imádta, az ő rábeszélésére is jött fel végeredményben Pestre, ahol azután egyik bátyám, Dienes László lett egyidőre a „szerelme". De már a gimnáziumi évek alatt is sokat voltunk együtt Pesten. Én a bátyáimhoz jöttem, ő meg könnyen utazott, vasutas fia lévén. 1917 novemberében például együtt voltunk a Nemzeti Színházban, hármasban, Czellárral. Herczeg Ferenc Árva László királyát néztük meg. Mindhármunkra olyan hatással volt a tragédia, hogy majdnem hazáig alig szóltunk pár szót, míg a két fiú hazakísért engem a bátyámékhoz. Persze később otthon Debrecenben megvitattuk Lőrinccel, és elolvastuk a Nyugatban a kritikát, de azért nem lehetett elvitatni, hogy nagy élmény volt számunkra. S nagy élmény volt maga a budapesti út. Nagyon vágytunk el mind a ketten Debrecenből s mintha minden egyes ilyen utazás közelebb vitt volna az áhított budapesti élethez s irodalomhoz. 1918 januárjában szénszünet volt az iskolában, csak nekünk, nyolcadikosoknak fűtöttek egy szobát a Kollégiumban, hogy az érett-