Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

nék eleget. De 5 krajcár ára kenyeret kapok reggel, s annak elégnek kell lenni egész nap, de délelőtt mindig olyan éhes vagyok, hogy megeszem az egész napra valót, ebédhez, vacsorához soha nem jut már egy falat kenyér sem. S ha valami ennivalót akarok venni, csak cukrászdába mehetek, de ott 50—60 fillér egy egészen kis sütemény, úgy, hogy legalább 4 darab kellene ahhoz, hogy a gyomrom boldognak érezze magát..." íme ezt olvasom most a régi naplómból. S elibém tűnik egy emlék. Földszinti szobám ablaka a Stadtparkra nézett. Nyár volt, az ablak nyitva. Olvasok a szobámban. Egyszerre felpillantok s a nyitott ablakon behajol Lőrinc. Haja hosszú, belelóg az arcába, szemei kicsit bánatosak, de tekintetében van valami hamiskás, tréfás. Roppantul tetszik neki, hogy sikerült engem így meglepni, s váratlanul, minden előzetes értesítés nélkül itt áll velem szemben Grazban. Persze én kitörő örömmel fogadtam. Ö hamarosan megmagyarázta, hogy csak pár órára ugrott át a határon, s már a következő vonattal utazik is vissza. Mint már említettem, neki — mint vasutas fiúnak — könnyű volt ezt megtenni. Kért, hogy ezt a pár órát töltsem vele. Persze, mentem vele s megmutogattam neki Gráz érdekességeit. Csomagja nem volt, csak valami kis összegyűrött papírzacskót szorongatott a kezében. Én többször rápillantottam erre a kis holmira, de ő olyankor mindig hátratette a kezét, hiába, ő mégis akkor egy kicsit játszotta a fiatalembert, és érezte, hogy ez a gyűrött kis papírzacskó nem volt valami elegáns útipoggyász. Végül azonban minden rejtegetés hiába volt, megkérdeztem, hogy mi van abban a stanicliban. ö rettenetesen zavarba jött, s nagy akadozások között mondta el, hogy hozott valami ennivalót az útra még Debrecenből, de az már elfogyott, csak a kenyér héja, meg egy kis szárazkenyér darab maradt a zacskóban. Én csak annyit tudtam neki mondani: „Lőrinc, add ide, hadd egyem meg!" Ő még jobban zavarba jött, és rettenetesen mentegetőzött, hogy ez már száraz és csak törmelék stb. Én azonban halálosan éhesen csak annyit feleltem minden kifogásra: „Hadd egyem meg, add ide!" Akkor aztán a grazi pályaudvaron egy csomagszállító kézikocsira leültünk, és én ettem, ettem ... Az utolsó kis morzsát is megettem. Lőrinc kezét a szájára tette, és úgy nézett engem az egész idő alatt, megdöbbenve, csodálkozva. Sosem felejtem el ezt a kis jelenetet, de hogy Lőrincre is nagy hatással lehetett ez a kis grazi kenyérevés, arra legjobb bizonyíték az, hogy a Tücsökzene CCI. versében ezt le is írta: ,,. . . Máskor meg, ha már úgyis vonaton, rögtönözve elmentem Grácig: a határ nem volt gát a Monarchia népei közt!.. . Ott egy lány segített megenni — Ágnes — a kenyeremet, a hazait, a szárazat : .. . igen rossz koszt járta már, s nem volt egyebem". 1959.