Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

JEGYZETEK

ismertető előadást. Baudelaire-t és Verlaine-t belopta a rendkívüli francia óráinkra is: Vág Sándor halála előtt kérdéseimre válaszoló levelében nem emlékszik erre, csak mint Kardos Pál által előtte felelevenített emlékről beszél, bár szerinte ez még a haladó csoportnak sem felelhetett meg. Ugyanakkor emlékezéséből kiderül, hogy a fiatal, az új irodalomért is lelkesedő francia tanár Baudelaire-kötete járt kézről kézre Debrecenben: „Kardos professzor szerint a kötetet Oláh Gábortól kapta kölcsön, így kiderült, hogy az én saját példányom volt, Oláh pedig én tőlem vette kölcsön." (1966. január 4.) Elmélkedés Franklin Benjámin mondása felett: az emlékezés pontatlan, ez a dolgozat jeles osztályzatot kapott, az említett bírálatú dolgozat nem maradt fenn. Szekfű—Ballagi ügyről rendezett vitasorozatunk: Szekfü Gyula A száműzött Rákóczi c. könyvét az 1916. november 4-1 és november 11-i önképzőköri ülésen ismerteti Kardos Pál. A vita oly mértékben elfajul, hogy Kardos Pál és Pröhle Sándor között tettlegességre is sor kerül. Az ismertetés második részére, melyet Szabó Lőrinc tartott volna, már nem is kerülhet sor. Emlékkönyvbe íratták, erre azonban már nem került sor: Szabó Lőrinc úgy emlékszik vissza, hogy versét a konzervatívok iránti „megvetése" jeléül nem írta be az önképzőköri Emlékkönyvbe (v. ö.: Napló, levelek, cikkek 22. 1.) Béber László vélekedése — miszerint a háború akadályozta volna meg a bejegyzést — azért sem helytálló, mivel a költeményt az 1916. december 9-i önképzőköri ülésen olvasták fel, Szabó Lőrincet viszont csak 1918 márciusában vitték katonának, az önképzőkör pedig még az ő bevonulása után is működött egy ideig. Az Emlékkönyv sajnos a második világháború idején elkallódott, és Béber László bírálatából sem következtethetünk vissza a szonett címére. 1918 őszén Szabó Lőrincet behívták katonának: Ekkori katonáskodása történetét 1951. június 22-én írott „Szabó Lőrinc tart. hadnagy (főhadnagy?) életrajza" című, a Szabó-család tulajdonában lévő, a katonaság számára készített beszámolójában így foglalja össze: „Az első világháború miatt, amely a vége felé már előbbre tette a katonakötelezettség időpontját, a rendes időpontnál mintegy negyedévvel hamarabb tettem úgynevezett hadiérettségit 1918 kora tavaszán, mert engemet is behívtak a debreceni 3-as honvédekhez. Ekkor kezdődött első katonáskodásom. Gyalogsági kiképzésünket tiszti-iskolai tanfolyam keretében foganatosították. Meg kell vallanom, féltem magától a katonáskodástól is, mint elméleti és kissé ügyetlen, esetlen fiú, még jobban féltem azonban a tiszti-iskolától, mert nyomát sem éreztem magamban semmi olyanféle 'snájdigság'-nak, amely jobbmódú fiatal bajtársaimat kitüntette. Azt hiszem, az eszem és jótékony ijedtségem együttes ereje azonban váratlan eredményhez segített: a gyalogsági tisztiiskola valamennyi növendéke közül én lettem az első, a rangelső. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezett bajtársammal együtt iskola után hadügyminiszteri rendeletre áthelyeztek a tüzérséghez. A dolog magyarázata az volt, hogy a gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködésének elérése céljából ebben az időben a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzettségét: 1918 nyarán tehát valamennyi gyalogos tisztiiskola három legjobbnak talált növendékét még egy tisztiiskolára, tüzérségibe vezényelték át. Átvezénylésemkor tisztjelölt-tized esi rangom volt. A szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz kerültem, onnan csakhamar tovább vittek az említett különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lúgoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott, Ekkor azonban már mindenki érezte az összeomlás előszeleit, a tisztek is, de még jobban a legénység és az iskola növendékei: szaktanulás