Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
JEGYZETEK
tenez 1. még: Amikor debreceni diák voltam (megj.: Szabó Lőrinc: A költészet dicsérete 1967) ; Rablóvilág a nagyerdei klinikákon (Pesti Napló, 1927. augusztus 3.); a Szabó-család tulajdonában lévő tárca-kézirat: Goethe, — a víziborjú; valamint Kardos Pál: Emlékezés Szabó Lőrincre (Alföld, 1960. 1. sz.), és Julow Viktor: Debrecen irodalmi emlékhelyei (in: Hajdú-Bihar műemlékei, irodalmi emlékhelyei és népművészete. Szerk.: Szöllősi Gyula, Debrecen, 1972). Tóth Árpád írta a napi krónikái: Tóth Árpád korábban, 1913-ig Debrecenben újságírással kereste kenyerét. Az önképzőkörben már modern irodalommal foglalkozó fiatalok számára az életét ekkoriban Budapest és a tátrai szanatóriumok között megosztó, de a szülőkhöz is haza-hazalátogató Tóth Árpád éppúgy nem jelentett személyes irodalmi kapcsolatot, mint a Debrecenben élő Nagy Zoltán: mindkettővel csak később, az irodalmi életbe kapcsolódva ismerkednek meg személyesen. A Tóth Árpádhoz fűző diákkori kapcsolatról Szabó Lőrinc a Halálának tizedik évfordulóján c. írásában emlékezik: „Legelső műve, amely elém került, egy Baudelaire-fordítás volt a Nyugatban. [Előhang c. vers, 1916. I. k. 509—10. 1.] S a hatás, melyet sz akkor tizenhat éves diákra tett, egészen különleges. A versben a francia mester az olvasóhoz, az író 'árva másához', 'képmutató testvéréhez' fordul, hogy ismerjen magára a keserű önvallomásokban, s a lélekelemző mély tartalom különös tűzben kezdte ragyogtatni forró jelentését és mértanian hűvös, világos logikáját. Régóta és jól ismertem a francia szöveget, de a szavak igazi érzékletességét még elfátyolozta, bágyadttá tette számomra a szótárból tanult értelem. Tóth Árpád magyar szavaiból hirtelen egy vers-múmia kapott előttem vért és életet. És hogy tündökölt, mennyi fegyelmezett erő és rejtett gazdagság volt az eleganciájában, milyen műgondot árult el minden részlete! Azokban a diákévekben kezdtem — Babits költészetével is ismerkedve — megsejteni a költői forma teremtő elvét, és az említett versfordításra most visszagondolva, úgy érzem, hogy Tóth Árpádnak ebből a nem is nagyon fontos munkájából azon a könyvtárban töltött debreceni délutánon többet tanultam, mint hetek és hónapok töprengéséből, többet, mint az összes stilisztikai és poétikai tankönyvekből. A hatodikos-hetedikes diák ösztönösen és rögtön mesterének érezte az új költőt, akit felfedezett, pedig Tóth Árpád akkor még félig-meddig talán szintén diáknak érezte magát a maga mesterei mellett. Király és császár nem kaphat tisztább, rajongóbb hódolatot, mint amilyennel készülő fiatal költők tekintenek — egy ideig — az elődeikre. Rendkívüli kíváncsisággal és várakozással vettem meg, nem sokkal a műfordításos első találkozó után, a rejtelmes fiatal költő-mester eredeti verseskötetét. Éppen úton voltam, a püspökladányi pályaudvaron rostokoltam, átszállásra várva, és szívdobogtató pillanat volt, amikor a peron könyvsátrában egyszerre csak megláttam egy világosbarna fedelű könyvet: Tóth Árpád. Lomha gályán, versek. Azt hiszem, azóta se adtak el verseskönyvet pályaudvaron. Mire hazaértem, Debrecenbe, már mind a fejemben éltek és zsongtak a kötet tündöklő és beszélő drágakövei. E köré a kötet köré gyűlt aztán bennem lassanként minden egyéb Tóth Árpádmunka ismerete, elsősorban a Lomha gályán-t megelőző Hajnali szerenád-nak a versei és fáradt, bensőséges hangulata, és minden adat, ami a költőre vonatkozott. Addig még azt sem tudtam, hogy egy szobrásznak a fia, és hogy ott újságíróskodott Debrecenben, ahol én tanultam, s ahol még ma is él az édesanyja; de amikor két-három év múlva a pesti irodalmi kávéházban bemutattak neki, belülről már majdnem úgy ismerni véltem, mint saját magamat." (Szabó Lőrinc: A költészet dicsérete. 1967. 327—328. 1. valamint ui. Tóth Árpádról — franciáknak c. emlékezés.)
