Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

SZABAD VERSEK

ÁRADÁS, ÁRADÁS! Harmincnégy évvel ezelőtt, 1920 tavaszán, írtam ezt a próza-verset. Akkoriban hirtelen nagyon megcsömörlött azoktól az impresszionista-parnasszista kísérletektől, amelyekkel Babits Mihályt felkerestem, s amelyekkel a barátságát megszereztem. Nyilván aktuális élmények hatása alatt írtam aztán, talán harmadik vagy negyedik prózai költeményként, ezt a verset. Délután elvittem Babitsnak. Könyvtárszobájában, a díványán fekve olvasta végig; utána remegni kezdett, s azt mondta, hogy „ennél nagyobb verset Vörösmarty óta nem írtak." Minthogy addigi Írásaimat csak kitűnő ígéreteknek tartotta, sz a dicséret egészen elkábított. Nem is tudtam hinni neki, és nyilvánvaló, hogy Babits dicséretében elsősorban a saját félelmei szólaltak meg. A verset a román megszállás alatt meginduló Nyugatban közölni akartuk, de a román cenzúra törölte. Később pedig már magam tartottam vissza, bármennyire hatalmas élményem fűződött hozzá. Az eredeti kéziratot most megtaláltam, s legépeltem, hozzáfűzvén ezt a történeti magyarázatot. Bp. 1954. április 13. Barbárok vagyunk; barbárok! Gyilkosok, gyújtogatok! Nem egy elpuhult kultúra gyermekei, — barbárok, de büszkék! És erősek! — : amikor mennydörgő harsonáinkkal bejárjuk az uccákat, szabályosan-egyforma lépteink döngésére lélekzetüket visszafojtva lapulnak meg a házak! Ma még puskacsövekben alszanak golyóink, de lobogónkat a szél veri, acélsisakjaink félelmesek és meztelen szuronyaink vérre éhesen ágaskodnak;