Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN

Rendkívül fájlalom, hogy Lőrinc leveleit, amelyek november 15-i és 20—21-i soraimat megelőzték, nem tudtam megőrizni. így csak válaszomból következtetve és emlékezetemre hagyatkozva, mutathatok rá, hogy Lőrincet mégis komolyan foglalkoztatták a debreceni lapalapítás előmunkálatai. A lapterv kapcsán sikerült őt Debrecenből összekapcsolnom Király Györggyel, aki készségesen bocsátotta tollát „lapunk" rendelkezésére. A Babits közreműködésére való burkolt utalás engedélyezésén kívül, mint azt Kardos Pálnak 1920. március 20-án Lőrinchez írt levelében olvashatjuk, Lőrinc közvetítésével egyéb „ígérő cédulák", nem kötelező munkatársi-kötelezvények is érkeztek a fővárosból. A debreceni irodalmi folyóirat létrejötte a megvalósulás szférájába érkezett. Ekkor azonban az intervenciós csapatok lezárták a vasúti és postai forgalmat, s rengeteg buktatón átjutva, ezen buktunk el. Űjév után fejem felett sűrűsödni kezdtek a vészfellegek. A diákság és nemcsak a diákság jobboldali elemei a pogromot hirdető Huss Richárd professzor ellen még 1918 decemberében az egyetem rektoránál tett feljelentésem, korábbi radikális magatartásom, kijelentéseim miatt, és a proletárdiktatúra alatti — sajnos: valóságban számot nem tevő — tevékenységemről állítólag Budapestről beszerzett „bűnlajstrom" alapján, uszító hadjáratot indítottak ellenem. A hajszában személyes gyűlölködésnek is része volt. Azzal a leánnyal, akiről Lőrincnek írt levelemben említést teszek, egykori piarista gimnáziumbeli osztálytársnőmmel, siheder-szerelmemmel : Madzsar Lujzával, egy élesen jobboldali beállítottságú család leányával, a debreceni egyetemen, ahová ősszel beiratkoztam, újra öszszekerültünk. Vonzalmunk visszafojthatatlanul lángolt, fel, s minden tiltakozás, tilalom ellenére, eljegyeztük egymást. Amikor a megszállók kivonulását és Horthy darutollasainak bevonulását követő harmadik napon, 1920. március 14-én, engem a rendőrség letartóztatott, Madzsar Lujza már gyűrűs mátkám volt. Mintegy három hét múlva, zöldcsütörtökön, két csendőr megvasalva kísért Debrecenből ismeretlen állomás felé. Titi — így becéztük néhány éve elhunyt egykori menyasszonyomat — visszafojtott könnyekkel búcsúzott tőlem a csendőrparancsnokságon, s otthonát elhagyva, apám házába, Széchenyi-kerti diákszobámba költözött. A lapalapítás terve az általános körülmények, majd személyes körülményeim változásával végleg kútba esett. Más körülmények — intrikák-rágalmak — később jegyességünk felbontását okozták. S most, amikor a megszállás alatt pátriámban töltött hónapokat