Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN

Béber Lacit, aki 1899 decemberében született, már korábban behívták katonának, mi kilencszázasok — köztük Szabó Lőrinc is — 1918. március 15-én öltöttük fel az angyalbőrt. Lőrinc a debreceni 3-as honvédeknél szolgált, majd a lugosi honvédtűzéreknél volt kiképző. Én a nagyváradi 34-es közös tüzérekhez vonultam be és Temesvárra kerültem tisztiiskolába. A hadiérettségi vizsgán találkoztunk utolszor civilben — aztán csak 1919 elején Budapesten, mindketten lecsupaszított, rangjelzés nélküli egyenruhában. Én 1918 november derekán verődtem haza olasz frontra irányított tűzérezredemtől, s egy félévnyi debreceni jogászkodás után a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán a magyar—német-filozófia fakultásra iratkoztam be. Lőrincet már ott találtam az egyetemen, velünk volt Béber is, s nemcsak az előadásokon, de az Alma Mater falain kívül is sűrűn találkoztunk. Dienes Katalint, aki szintén pesti filozoptrina lett, csak később, a proletárdiktatúra kezdetén, Babits Mihálynak Adyról szóló nyitó-előadásán láttam viszont először és jósokáig, utoljára is. Katalin egyfelől latin—görög szakos, a miénktől eltérő kollégiumokat hallgatott, másfelől azidőben már mindközelébb jutott a Czellár Ferenccel rövidesen megvalósult jegyességeházassága felé, s Czellár nem jó szemmel nézte volna Katalin és Lőrinc 1919 februárjában, a leány részéről megszakított érzelmi kapcsolatainak újjáélesztési lehetőségét. Ilymódon a főleg fővárosi gimnáziumokból rekrutálódott, egymást többé-kevésbé ismerő egyetemi fiatalok között eléggé magányosan tengtünk-lengtünk. Lőrinc egy ízben jellegzetesen bizarr ötlettel óhajtott elszigeteltségünkön változtatni. — Azt kellene csinálnunk — mondta kaján öniróniával —, hogy mindegyikünk meséljen a kollégáknak egyikünkről vagy másikunkról, dicsérgessük egymást a többiek előtt agyba-főbe. Ha ügyesek leszünk, forogni kezd a nevünk, beszélnek rólunk, és egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy közismert személyek lettünk... Természetesen ebből a keresztbe-h ír verésből nem lett semmi. De a folyosói beszélgetések közben kölcsönös rokonszenv alakult ki néhány korunkbeli és idősebb diáktársunkkal, akik közül különösen kettőre emlékszem szeretettel vissza. Az egyik Artinger (Oltványi) Imre műtörténész-közgazdász, 1945 után pénzügyminiszter, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója — egyetemista korában művelt, vibrálóan szellemes, okosan vitázó fiatalember. A másik: a figyelemreméltó költői-írói képességű Gál László, Gál Gyulának a Nemzeti Színház örökös tagjának, a Színművészeti Akadémia tanárának fia, utóbb a Sorbonne művészettörténeti doktora, a Pesti Hírlap párizsi levelezője, akit a nácik