Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

Hamar meglegyintett hát minket is a háború forgószele, de akkor még nem sokat éreztünk belőle. Talán csak annyit, hogy valahogy több lett a szabadság az iskolában, lazultak a fegyelem keretei. Iskolás német tudásunkat Lembergből menekített, oroszos diáksapkás, egyenköpenyes diákkisasszonykákon köszörülgettük az esti korzón, meg a katolikus temető halottak napjára kivilágított sírdombjai között. Lőrinc is ott keringett szabályszerűen a korzó forgatagában, a Kossuth utca sarkától a Szent Anna utca — ma Béke útja —• sarkáig, mit sem törődve az iskolai fegyelmi szabályzattal. Különben megváltozott maga az iskola is. Tanáraink zöme bevonult, helyükre visszatértek az öregek. Nevelésük szelleme és módszere az ősi kollégiumé volt: „Csiszold gyémánttá a tehetséget, hagyd futni a közepeseket!" Ennek a módszernek a helyességéről lehetne beszélni, az azonban bizonyos, hogy nekünk nagyon megfelelt, ösztökélt bennünket. Mégpedig elsősorban nem az iskolai tanulmányokban. Lőrinc, amióta csak hozzájutott, nem tudott elszakadni Adytól. Érdekelte és ingerelte; először az egyéni különösségei fogták meg, ezeket ismételgette, míg aztán egyszer csak elkezdett paródiákat gyártani ezekre az izgató versekre. Bizonyára az volt az ösztönös, nem tudatos szándéka, hogy így közelítse meg a rejtett lényeget; hiszen akkor már hallottunk mi a szimbolizmusról, csak éppen azt nem tudtuk, hogy valójában mi az. Gyűltek ezek a versek egy kis kockás füzetben, amit Lőrinc maga varrt össze üres szószedet-lapokból. Nevezetes gyűjtemény lett ez: volt benne Heine-fordítás — Lőrinc a Reclamsorozat Buch der Liederjén tanult meg németül —, az Ady-paródiákat felváltották a saját első önálló kísérletei, később Baudelaire-fordításokkal vegyesen —, különös kedvtelése volt, hogy eredetit és fordítást még legjobb barátaival is összetévesztessen. A füzetet féltékenyen őrizte; hetedikes korunkban még megvolt, az önképzőkör olvasótermének szekrényében az én futballcipőm mellett állott. Később minden valószínűség szerint megsemmisítette. Ebben a gyűjteményben voltak azok az Olga-versek is, amelyekről nemrég nyilvánosan is szó esett. Én azonban nem tulajdonítanék ezeknek olyan nagy jelentőséget: hirtelenjében két másik szőke és kék szemű lányt is meg tudnék nevezni, akik ugyanúgy szerepeltek ott. Debrecen nagy volt, a lányok szépek és ifjú költő szíve igen tág befogadóképességű. A Lőrinc Ady-paródiái felkavarták az osztályt. Parázs viták helye lett tízpercekben a tágas folyosó, már az idősebb évfolyamok is felfigyeltek, s így sorakozott segédcsapatként mellénk a felettünk járt osztályból Kardos Pali, meg a két évvel idősebb Páricsy Berci, most valahol bírósági elnök. A szenvedélyes csatákban mi eljutottunk Ady igazi értelmezéséig, csak hát nagyon kevesen voltunk még