Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

tük a kötelező játékdélutánoknak a mi szemünkben gyermekes szórakozását. Mi akkor már futballoztunk. Az a) osztályban akadt egy, még elemi iskolás sporttársam: Torma Kálmán, a későbbi alispán; vele együtt csaltuk ki Lőrincet a második játéktérre, aminek a homokja fölött most a Csónakázó-tó hullámzik. A különben meglehetősen lágy, lusta mozgású Lőrincből csodálatosképpen jó futballista lett, és évekig játszott aztán mögöttem fedezetet az iskola csapatában. Középtermetűnél magasabb, de jellegzetes görnyedt tartása miatt alacsonyabbnak látszó fiú, a rövid térdnadrágban kissé hajlott lábbal, csontos arcú, szomorkás szemű, már akkor homlokába lógó hajjal —, így kószált összetéveszthetetlen puha, lomha járásával Szabó Lőrinc, a nyurguló diák a Kollégium ezernyi verébtől hangos udvarán, a Füvészkert egzotikus növények között kanyargó ösvényein, a mai Déri tér helyén, ártatlanul szemezve a mogorva kertész, diákokhoz nagyon is nyájas lányával meg a Nagyerdő fás rengetegében. Mert a Kollégium valóban „okos egérfogót" jelentett nekünk; itt-ott hagyott egy kis rést. Bent is tágult a határ: nőtt a diák, s mindinkább érezte, hogy ő is tagja az amplissimus coetusnak. Legalábbis joga volt izgulni, mikor az akadémisták tisztviselőket választottak, a gimnáziumi önképzőkör és tornakör tisztújításakor szavazati jog nélkül is korteskedett, sőt besettenkedett már a zajló elekciókra is. Szélesedett az érdeklődési kör is; az olyan mohó tudásvágya diák, mint amilyen Szabó Lőrinc volt, egyhamar túlnőtt Aesopuson meg Julius Caesaron. Már akkor végzetesen vonzotta a betű, és olvastunk mi mindent, amihez csak hozzáférhettünk: klasszikus tragédiától le a Tolnai Világlapjáig. Ez a korszakunk valahogy sárga színben rémlik föl, mert az iskolakönyveink között állandóan ott lapult a Magyar Könyvtár egy-két sárga fedelű füzete. Kezdett izgatni az önképzőkör. Ez abban a nagy, boltíves osztályteremben tartotta szombatonként az üléseit, amelyet szemben Petőfi fenyeget a lépcsőházi talapzatáról. A terem nem volt ismeretlen nekünk: itt tanultunk gyorírást Török Péter tanár úrtól. Népszerűtlen tanár volt, régi vágású, bogaras, de gyorsírni megtanított. A gyakorlási módszere Lőrincre egész életére ráragadt: ő is egy ujjal írta a levegőbe a gondolatait, a mások beszédét, akárcsak öreg tanárunk. Ez eleinte mulatság volt; később, amikor egy osztályba jártunk ezzel morzéztunk óra alatt. Lőrincben aztán úgy megrögződött, hogy felnőtt korában is sokszor meghökkentette a vele beszélgetőt, aki el sem tudta képzelni: miféle varázsjeleket hullámoztat a levegőben. Nos, a terem mellett ki volt függesztve az önképzőkör heti üléseinek műsora. Nekünk, alsósoknak még semmi keresnivalónk sem volt ott, de vonzott a meghívó, és többször beszöktünk a leghátsó padokba. Te-