Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN
ő is magántanítást vállalt. így került még a proletárforradalom előtt egy Zerkovitz nevű vezérigazgatónak (a slágerszerző Zerkovitz Béla testvérének) a gyermekei mellé. A Tanácsköztársaság idején a lakáshivatal ezerszám emelt ki proletárcsaládokat nyomorúságos otthonaikból és egyszerűen beköltöztette őket gazdag polgárok sokszobás lakásaiba társbérlőnek. Azok többnyire úgy próbálták elhárítani a ráköltöztetést, hogy inkább szegénysorsú egyetemi hallgatókat fogadtak be lakásukba ingyen. így kapott szobát — Zerkovitzék ajánlatára — Szabó Lőrinc is egy Gráf Ferenc nevű dúsgazdag borkereskedőnél a Podmaniczky (ma Rudas László) utcán. Szép szoba volt hatalmas olajfestménnyel a falon. Gráf ék (az agglegény borkereskedő és elvált asszony testvére) különben jólelkű, nagy műveltségű emberek voltak. Lőrincet megszerették és az idők változtával is maguknál tartották. Egyszóval 1919 augusztus első felében együtt ültünk egyszer a Gráf-féle szobában Lőrinccel és közös barátunkkal, Békés Istvánnal, akit ma mint az Űj magyar anekdotakincs szerzőjét ismer leginkább a közönség. Természetesen a politikai helyzetről folyt a szó. „Én nem tudok egyik napról a másikra megváltozni" — mondtam Lőrincnek, — „ha tegnap kommunista voltam, ma is az vagyok." — „Igazad van, de ne mondd senkinek", — válaszolta Lőrinc. „Nem beszélhetsz más nyelven, mint mindenki az utcán. Te azt mondod, kommunista vagy, és úgy érted, hogy becsületes ember. Az utcán úgy értik, hogy gazember, és fejbevernek." Miért mondom el ezt? Csak azért, mert 1920-ban egy levelében Szabó Lőrinc azt írta nekem Debrecenbe: „Már megint mindenki kommunista!" Persze, mindenkin ő a Nyugat íróinak a Central kávéházi asztaltársaságát értette, főleg Babitsot, Tóth Árpádot, Schöpflint. És persze- az ő kommunistaságuk sem jelentett egyebet, mint hogy lelkük mélyéig fölháborodtak a fehérterror embertelenségén : a kommunisták legyilkolásán, megkínzásán, az internáló tábor szörnyűségein. Szabó Lőrinc is ekkor ír egyik költeményében a Dunában úszó holtakról, akik a hidak pilléreibe ütik szétdorongolt fejüket. Ekkor szól, az orgoványi fákra fölakasztott kommunistákra gondolva, embergyümölcsös erdők sikolyáról, ekkor formálja klaszszikus tömörségű verssorrá azt a szomorú tényt, hogy a nép fiait börtönben és internálásban a nép fiai őrzik a hatalom parancsára: „vasbilincset a testvér vasszurony". Igen, az 1919-es proletárforradalom emléke, eszménye még évekig föl-föltűnik Szabó Lőrinc költészetében, emberi és írói magatartásában. Ezekről és a későbbi, nagy változást jelentő évekről is sok-sok személyes emlékem van még, de azokat talán máskor lesz alkalmam elmondani.