Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

Halottakért perg, perg, egyre dobom, trombitám értük fújja a legharsogóbbat és a leg vidámabbat. Vivat azoknak, akik legyőzettek! És azoknak, akiknek hajói a tengerben elsüllyedtek! És a vezéreknek, akik csatákat vesztettek, és mind a legyőzött hősöknek! És a számtalan ismeretlen hősnek, éppúgy, mint az ismerteknek! 41. Nyüzsgő városon jöttem egyszer keresztül, agyamba oltva jövendő hasznomra színtereit, épületeit, erkölcseit, szokásait, de az egész városból most csak egy asszonyra emlékszem, akit véletlenül ott találtam és aki engem szerelemből ott marasztott, napról-napra, éjről-éjre egymás mellett voltunk, — minden mást rég elfelejtettünk. Csak erre az asszonyra emlékszem, aki szenvedélyesen csüggött rajtam, most újra együtt járunk, szeretjük egymást, ismét elválunk, megint marasztal, kezemet fogva: ne menjek. Oldalamon látom őt, néma ajakkal, szomorúan és reszketve. 37. A sólyombagoly előttem csapong, panaszkodik, neheztel csacsogásomért és késlelkedésemért. Egy cseppet sem vagyok szelid és lefordíthatatlan vagyok, barbár kiáltásomat a világ tetői fölött végig üvöltöm. A nap utolsó ragyogása még érettem időzik, képmásomat egy másikkal, hűen, mint bármi, a sötétedő vadonra teríti, ködbe és borongásba burkol engemet. Mint levegő távozom, fehér fürteimet az elsiető nap felé lobogtatva, testem örvényekbe dobom és szilaj száguldásba kergetem. Porrá változom, hogy a szeretett pázsitból újrakitörjek, ha megint szükséged lesz rám, keress ott lent a csizmáid talpán. Aligha fogod tudni, ki vagyok és mit gondolok, de, mindezek ellenére is hasznodra leszek és véredet átszűröm, megerősítem. Nem érsz semmit vele, ha utánozni kezdel, maradj jókedvű, ha hiányzom az egyik helyen, keress a másikon, valahol várok, várok tereád.