Mácza János: A mai Európa művészete (1926) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978)

Irodalmi és művészeti irányzatok

vagyis ez a mozgalom egészen a legutóbbi időkig (1922 tavaszáig) elsősorban tagadott és csak keveset épített. Teljesen ugyanezt látjuk — a művész Grosznál is. ö, az egykori dadaista, tagad és csak tagad, de tudatosan — és a forradalmi osztály álláspontjáról. Művei ezért a munkásosztály művei. A forradalom azonban nemcsak tagadja a régit, hanem építi is az újat, vagy legalábbis megmutatja az utat, amely ehhez az építéshez vezet. A negatív mozzanat mellett jelen van a pozitív is. Georg Grosznál nincs ilyen. A proletár az ő szemében csak rab, mártír vagy hulla. A forradalom erőfeszítése a kétségbeesés vagy a megszállottság erőfeszítése. Képeinek egyetlen aktív eleme a burzsuj, s az egyetlen pozitív mozzanat a gyűlölet e burzsujjal szemben. Ez azonban nem a forradalmi proletariátus álláspontja, hanem annak csak egyik eleme. A forradalmi proletariátus látja és érzi a forradalom pozitív oldalát is. Aki viszont ezt a pozitív, építő és előremutató oldalt nem látja, az csak rokonszenvező humanista lehet. Georg Grosz művészete ily módon — nagy belső ereje és propagandisztikus jelentősége ellenére — abban a társadalomban gyökerezik, amely ellen oly bátran harcol. Az egyik legharsányabb dadaista jelszó így szól: „Le a művészettel!" Ennek a jelszónak a dadaistáknál nem volt különösebb jelentősége, mert a dadaizmus „minden" ellen volt, vagyis minden „nagyra tartott" társadalmi fogalom, a kultúra, a morál, a vallás stb. ellen. De ez a jelszó számottevő jelentőségre tett szert néhány dadaista további fejlődésében, akik kénytelenek voltak beismerni, hogy a dadaizmus saját merő tagadásának zsákutcájába jutott. Minden cél nélkül, mindennemű meghatározott irány nélkül nem lehet élni, gondolták ezek a dadaisták, és egyikük, Raoul Hausmann, a dadaista elméletet átalakította a haptizmus elméletévé. Hausmann elismerte általában a dadaizmus jogát a tagadásra, de „reálisabban" vetette fel az életviszonyok kérdését, és igyekezett valamilyen pozitív pontot keresni, amelyre támaszkodva meg lehet kapaszkodni a realitásban. És ezt a pontot a tudományban, a tudomány és a technika nagy lehetőségeiben találta meg. Alapelve így szól: az ember legyen a tudomány ura, és életünk minden oldalát szervezze újjá a modern tudomány. Míg a dadaisták azt mondták, hogy „aki a pillanatnak él, örökké él", addig Raoul Hausmann már mást mond: „Élni annyit jelent, mint a