Mácza János: A mai Európa művészete (1926) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978)

Irodalmi és művészeti irányzatok

Mindkét mozgalom ellenhatás egyrészt a modern társadalom lelkiállapotára, másrészt a modern irodalomra. Németországban, ahol az alaposság, a vaskalaposság, a „tudományos egzaktság" és a filiszteri gyávaság uralkodott, ott e jelenségek elleni harcban a szintézis „monumentalitását" kellett alkalmazni. Franciaországban viszont, ahol a játékos felszínesség és a nagyképű sznobság uralkodott, törvényszerű volt az irodalmi lázadás analitikus és realisztikus módszere. Amíg a német aktivisták általános apostoli formában írják a kiáltványokat „mindenkihez", a fiatal franciák Soi-Même című folyóiratában 1917-ben Gérarde Lacaze-Duthiers az idealista forradalmárok új enciklopédiáját közli (Petit Dictionnaire Idéaliste). Az „új enciklopédista" szerepét akarja eljátszani, és meg akarja „teremteni" az irodalmi — etikai — esztétikai forradalom ideológiáját. Hogy képet adjunk ezeknek az idealista forradalmároknak a világnézetéről, elegendő néhány példát idéznünk ebből az „enciklopédiából": „Az élet csúcsa a cselekvés. Élni annyi, mint cselekedni, gondolkodni, alkotni. A közvetlen cselekvés (action directe) nem az, amellyel a forradalmárok akarják elérni céljukat, és amely még semmilyen gyakorlati eredményt nem hozott. Másfajta » action directe « az igazi, nevezetesen az egyén fejlődésének belső ereje . .." és így tovább. Ugyanez a végletes idealizmus figyelhető meg az új „forradalmárok" költészetében is. André Spire például valósággal dekadens kétségbeeséssel könyörög az „óriás Istenhez", az „Észhez". Az ész nevében megátkozza „a radikálisokat, az ateistákat... az utcaseprőket, a vasutasokat... a sztrájk vezéreket... és mindenkit, aki a demokratikus társadalmat képviseli". Henri Martin Barzun megrekedt a szabad ember „vallásos érzelmeinek" misztikájában, René DArcos a szimbolisták útján jár, Blaise Cendrars szimultaneista ábrázolásokban keresi „világérzésének" reális megoldását. Másfelől az új realisták Withman befolyása alatt vannak, és igyekeznek öles ecsetvonásokkal kifejezni az emberi nem példátlan szerencsétlenségét — a háborút — és az egyetlen kivezető utat a világháborúból — a testvériséget. Pierre Jean Jouve-ot már említettük. Jelentékenyebb és tehetségesebb a költő és regényíró Marcel Martinet, akinek a költeményei a háborús korszak új költészetének értékes termékei. Martinet realista a szó legtágabb és legjobb értelmében. Módszere a világosság és az egyszerűség, annak az egyszerűsége, aki nem mint „kultúrember", mint „a kor rafinált fia" közelít a kérdésekhez, hanem