Mácza János: A mai Európa művészete (1926) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978)
Irodalmi és művészeti irányzatok
zikus egységet keresni, s találtak is valamilyen pszichikai bázist ehhez az egységhez. Természetesen mindezt osztálypszichikumukban és osztályideológiájukban lelték föl. Ez a pszichikai bázis az emberi pszichikum „ösztönös vallásos hajlama" (vagyis tulajdonképpen a szólam, amit e hajlamról hangoztatnak) ; ez az egység a vallásos világszemlélet, amelynek magva az „aktív" hit az ember „ösztönös erkölcsiségében" és az osztályokon kívüli szuperember győzelmében. Persze a „vallás" fogalmának sem volt náluk semmilyen dogmatikus, egyházi jelentése; e fogalom jelentése itt „tiszta", filozófiai, mint Schlegelnél, Schellingnél vagy Feuerbachnál. Vallás és világszemlélet egy és ugyanaz. Mindkettőnek meghatározott célja van, mindkettő az emberiség harmonikus, univerzális nevelésének funkcióját látja el (Schlegel), illetve az emberiség szellemi, érzéki viszonyát fejezi ki (Feuerbach). Ezzel a teleologikus, metafizikus idealizmussal vértezték fel magukat az „új ember" világszemléletéért küzdő fiatal harcosok munkásságuk kezdetén. Ez a világszemlélet a különféle irányzatokban és a fejlődés különböző szakaszaiban csak a kifejezés formájában változott, de a lényeg mindig és mindenütt ugyanaz a romantikus kispolgári idealizmus maradt. 2. A német aktivisták és a Die Aktion A háború előtti évtizedben a belletrisztika egész Európában mintegy az individualista tisztán nyárspolgári irodalom felbomlásának utolsó szakaszát fejezte ki. Az irodalom „csúcsain" a miszticizmus és a misztikus szimbolizmus uralkodott, lejjebb pedig a hedonizmus különböző formái: a kabaré-irodalom és mindenekelőtt a „szalon"-pornográfia. Az a komoly, mély gondolatokat hordozó irodalom, amely 20—50— 80 évvel azelőtt a burzsoá korszak irodalmának legjobb képviselőit adta a világnak, mintha örökre elhallgatott volna. Csak néhány „kiválasztott" tiltakozott harsányan az irodalom, a művészet és a kultúra uralkodó tendenciái ellen. Ilyen kiválasztott volt Franciaországban Anatole France és Romain Rolland, Angliában Bernard Shaw, Olaszországban ilyennek látszott D'Annunzio. Hangjuk azonban mégsem volt eléggé erőteljes ahhoz, hogy felébressze az irodalom és az irodalmárok „lelkiismeretét". A német irodalomban ott volt Gerhart Hauptmann, aki tétován ingadozott a szimbolizmus, a realizmus és a szocialista eszmék
