Mácza János: A mai Európa művészete (1926) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978)

Művészeti és irodalmi iskolák

Magában a kubista módszerben is azonban nagy veszély rejlik, ha azt a művészi látásmód egyetlen elvének tekintik; ha ugyanis végigvisszük a formák geometrizálását, ha következetesen, semmilyen engedményt nem téve végighaladunk az analízis útján — a teljes művészi nihilizmusig jutunk. Mert ha minden forma alapja a geometriai forma, és ha a geometriai formák legegyszerűbb (vagyis legtökéletesebb) kifejezője a kör és a négyzet, s a legtökéletesebb szín a fehér és a fekete, akkor el kell gondolkoznunk azon, nem az-e a festészet legutolsó feladata, hogy megvalósítsa e „legtökéletesebb" formák és színek törvényszerűségét? Ezt a kérdést fel is tette néhány művész, aki úgy találta, hogy a festészet csúcspontja nem a kubizmus, amely még nem mondott le teljesen az optikai realitásról, hanem a kör és a négyzet művészete, amely teljesen „tárgyatlan" jellegű. Ezt a művészetet „Bildarchitekturnak" (kép-építészetnek) nevezték el, és képviselői a legegyszerűbb geometriai formák és színek egymáshoz való viszonyának törvényszerűségében kívánták „demonstrálni a világ általános törvényszerűségét". Ügy gondolták, hogy a társadalom „szörnyű káoszában" képeik geometriai egyensúlya olyan jel, amely előre vetíti a jövő kiegyensúlyozott törvényszerűségét és monumentális rendjét. Mert a festőművész szerintük nem passzív kifejezője korának, hanem a jövő teremtője. A valóságban azonban egyáltalán nem az lett vállalkozásukból, amiről álmodoztak „a geometriai rend teremtői": ennek az irányzatnak az az egyetlen jelentősége, hogy néhány új lehetőséget mutatott a díszítőművészet számára. 6. Misztika és abszolútum az új művészetben A Nyugat valamennyi új művészeti és irodalmi iskolájában, sőt (mint alább még látni fogjuk) néhány művészeti irányzatában is a következő két közös momentum figyelhető meg, nevezetesen: 1. „a világnak és az életnek" (vagyis az egyént az élet anyagi jelenségeihez fűző viszonynak) misztikus értelmezése, valamint 2. a törekvés valamilyen időn kívüli abszolútumra mint az élet minden problémájának közös megoldására. Ha közelebbről vesszük szemügyre e vonások eredetét és következményeit, számos probléma vetődik fel, amelyek közül az a legérdekesebb, amely az új művészeti iskoláknak a skizofréniával és a buddhizmussal való kapcsolataira és e jelenségeknek a társadalomlélektan fejlődésével való összefüggéseire világít rá.