Mácza János: A mai Európa művészete (1926) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978)

Botka Ferenc: Előszó

élesebben válnak el a hatalma tetejére jutó nagypolgári réteg életétől, érdekeitől. Az első avantgárdé-kezdeményezések — Mácza felfogása szerint — végső soron a kispolgárság „rekompenzációs" törekvéseire vezethetők vissza. Minthogy ezek a lét adott szakaszában nem válhattak valós társadalmi cselekvéssé, művészi-ideológiai közegben jelentek meg. Az egykori terminológiát használva: a modern művészeti irányzatok egyik ága a kispolgárság megbomlott „pszichológiai és ideológiai" egyensúlyát volt hivatva helyreállítani. E rekompenzációs törekvések megnyilvánulásaként értelmezi például Mácza az expresszionizmus „én"-központú ideológiáját és alkotómódszerét. Minthogy a művész előtt a világ reális „birtokbavétele" fel sem merülhetett, figyelme a „belső birtoklás" szubjektív idealista lehetősége felé fordult. A kozmikussá tágított „én" a világ szuverén urának érezhette magát. Kissé leegyszerűsítve adtuk vissza a szerző értelmezését, de a rövidített gondolatmenet is érzékelteti: mennyire más és több ez a megközelítési módszer, mint a szociológiai iskola egyszerű „érdekképviseleti" magyarázata. Ezen az úton logikusan hozhatók közös nevezőre az egymástól látszólag nagyon távol eső, s nemegyszer ellentmondó jelenségek is. Elég, ha gondolatban a kozmikus „én" mellett az ugyancsak rekompenzációs törekvésekre visszavezethető futurista mozgáskultuszra utalunk, vagy jelezzük a világtól elforduló s eléggé általános misztikus költői és művészi elemek jelenlétét. Mácza módszerének hallatlan előnye, hogy a társadalmi meghatározottságot — a valóságnak megfelelően — valóban csak „végső soron" érzékelteti. Az ideológiai jelenségeknek e szakaszos, több áttételű genezise egyben lehetőséget ad arra is, hogy a szerző kimutassa a létrejött ideológiák nagy részének ellentmondásosságát, s azt is, hogy azok többsége voltaképpen az úgynevezett „hamis tudat" jelenségkörébe utalható. E téves helyérzékelés egyik speciális esetét a szerző a művészi szándék dezorientálódásában látja. Egyes alkotók, így például a kubisták és konstruktivisták a hivatalos művészet elleni lázadás hitében vizsgálták az anyag és a tér megjelenítésének elvont, geometrikus törvényeit, holott a valóság ezen analízisét maga elé tűző alkotómunka végső soron — sa művész szándéka ellenére — a maga racionalitásában a nagytőke szervező törekvéseivel rokon. A modern művészi iskolákat és irányzatokat a szerző erre a két alaptendenciára: a kispolgári és nagypolgári ideológiák szembenállását és harcát kifejező törekvésekre vezeti vissza, amelyek különösen a világháború alatt, s az azt követő forradalmak időszaká-