Kabdebó Lóránt szerk.: 50 éves a Korunk. 1976. máj. 20–21–i ülésszak (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1977)

A KORUNK IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETSZEMLÉLETE - Zoltai Dénes: A Korunk művészetszemlélete

idézem az 1937 áprilisi számból —• kigyúlni látta a művész homlokán „a nyugtalanság csillagát", és harcolt is — Gaál szóban, levelekben csakúgy, mint hangsúlyos kritikai állásfoglalásban — a Kurátor Zsófik elidegenedett világát realista módon, fétiseket romboló erővel megjelenítő íróért. Aki például a Gyász-ban — meglehet, malgré lui — kegyetlenül éleslátó tekintettel mérte fel a középosztályi rétegek faluromantikáját. Aki a Tanú-tói el tudott jutni a Bűn-ig, „a szociális lelkiismeret regényéig" (1937 április), egy társadalomkritikai realizmushoz. Elméleti hátországa volt ennek a kritikai szónak: a nem liberálisan értelmezett népfronti gondolattal összefüggő meggyőződés a realizmus diadaláról ott, ahol a művész igazán ,,a teljességgel szól". Teljességgel szólni — ezt szorgalmazta Fedor is. Ezért szállhatott vitába nemcsak a hamis, manipulációs totalitáselvvel, hanem a partikularitás előtt behódoló hitetlenséggel is, amely nem látja, micsoda tartalékai vannak a progressziónak a dolgozó néptömegek körében. Népiség és „osztályosság" ezért kiegészítik egymást, ahogyan Dózsától Adyig, olvashatjuk, erre történelmünkben van megszívlelendő példa elég. A szerző még hozzáteszi: ez a népiség egylényegű a népek közösségének, a progresszív nemzetköziségnek hirdetésével. A harcos humánum hirdetésével, tegyük még hozzá, ahogyan a Korunk, ez a „négyországi" folyóirat — a növekvő terhek alatt valóban pálmává nőve és nem kiszáradva — elcsenevészesedve — útjelzővé magasodhatott. Realizmusa — hadd húzzam alá még egyszer — több volt, mint doktriner teória: jórészt a közép-keleteurópai népek egymásrautaltságának, potenciális internacionalizmusának talajából szívta életnedveit. A Korunk művészetfelfogása ilyen módon újra hallhatóvá tette a „morajos, halk, halotti hang"-ot, a Duna és az Olt menti szegénység közös dallamát. Csakis ebben az összefüggésben érthető, miért állt oda a Korunk minden nemzetiség mellé, amelyet megaláznak és megszomorítanak, kizsákmányolnak és elnyomnak. A folyóirat „romániaiságáról" szóló Gaálnak éppen a belülről érlelődő népfronti esztétika képviseletében ugyanezekért volt joga inteni 1935 januárjában — nemcsak a fiatal váradi írókat: „Szívünk ügye a haladás, mégpedig legtisztább formájában, ennek ellenére szükségesnek tartjuk leszögezni egyszer, hogy a történelem eddigi osztályai által igenis kiművelt és kibővített magyar nyelvet a legkevésbé sem kívánjuk a történelem lomtárába vetni.. . Mert igenis, aki magyarul akar írni, annak a világnézeti posztulátum legmagyarabb és legszebb kifejezése a kötelessége. Az irodalmi kifejezés nemzetiségi jellege különben sem hanyagolható el. . .". Valóságművészet, progresszív osztályosság és népiség: a régi Korunk az utolsó pillanatig hű maradt megtalált igazságaihoz. Maga