Kabdebó Lóránt szerk.: 50 éves a Korunk. 1976. máj. 20–21–i ülésszak (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1977)

A KORUNK IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETSZEMLÉLETE - Zoltai Dénes: A Korunk művészetszemlélete

bontakozott ki, s részletes ismertetést kapunk egyebek között Lukács György álláspontjáról, miszerint a riportázs problematikus túlhaladása a polgári pszichologizmusnak, mert elakad a dinamikus összfolyamatot nem érzékeltető publicisztikus tények világában, s nem jut el egy új típusú alakító-komponáló regényig. Ez a lukácsi bírálat Tretyakovra, az akkoriban igen népszerű Ehrenburgra, sőt A rendszabály Brechtjére is vonatkozik; egyikük sem hatolt előre a valóságos osztálymozgásokat integráló dinamikus társadalmi totalitás, az összfolyamat megjelenítéséig. A „tényirodalom" következésképpen csupán nyersanyagot önt az olvasó elé, nyersanyagot, amelyben formálatlanul, olykor kaotikusan jelen vannak ugyan a valóság konfliktusai, az osztálylét szociális kázusai; miközben az igazi áttörés intenzív, a műbe mikrokozmikusan belesűrített totalitást követelne az új proletárirodalomtól. Gaál — filozófiailag mélyreható Marx-stúdiumokkal a háta mögött, nem utolsósorban egy marxista lételmélet szempontjából oly fontos, a harmincas évek elején publikált korai Marx-művek friss ismeretében — viszonylag könnyen tudta továbbépíteni kritikájának filozófiai-esztétikai alapjait. Lukáccsal, egykori vezetőjével a Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikai és katonai harcaiban, most újra találkozhatott az eszmék küzdőterén. Nem ok nélkül közli egymás után annak a moszkvai emigrációból kalandos utakon hozzá eljuttatott nagy tanulmányait. (1937-ben A művészi alakítás módszerei-t, Az elbeszélés vagy leírás-t és a Világnézet és kompozóció-t; 1938-ban az Irodalmi alakok intellektuális fiziognómiájá-t, A klasszikus realizmus hanyatlásá-t, a Petőfi és Ady-t, és az Ady politikai költészeté-t; 1940-ben A harmonikus ember eszménye és az irodalom és a Zola és a realizmus című tanulmányokat, illetőleg tanulmányrészleteket.) Ezeknek az írásoknak hatása az egész Korunk művészetfelfogásában világosan regisztrálható nyomokat hagy. Bizony, Gaálról sem kevesebb joggal állítható, amit maga írt Nagy Istvánról 1932-ben: „Idők jele, hogy ezzel a teljességgel beszél." A teljességgel, a „tiszta osztályvonal" esztétikáját a marxi totalitáselv alapján konkretizáló újfajta teljességigénnyel, ő is így lát el „értelemmel. .. egy feje tetejére került világot". S hogy e marxi elv esztétikai konzekvenciái mennyire egybehangzottak saját marxista fejlődésének eredményeivel, azt egyebek között a szovjet írókongresszuson „törvényesített" szocialista-realizmus-koncepció egyik központi elemének azonnali megértése tanúsítja az 1934 októberi számban (a szocialista realizmus „figyelme középpontjába feltétlenül a jelen történeti folyamat vonatkozás-egészét állítja"). Innen az 1932-ben Nagy Istvánnál még dicsért naturalizmus határozott leválasztása a realizmusról, innen a polgári dekadencia emberképét csupán reprodukáló avantgardista izmusok egyszerre árnyalt és ha-