Kabdebó Lóránt szerk.: 50 éves a Korunk. 1976. máj. 20–21–i ülésszak (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1977)

A KORUNK IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETSZEMLÉLETE - Zoltai Dénes: A Korunk művészetszemlélete

cialista realizmusnak nevez, már jól hallhatóan kezd egybecsengeni az éppen ez idő tájt Mihail Lifsic és Lukács György által rekonstruált marxi esztétikával, miközben — láthattuk — magának az egykori erdélyi, egyáltalán az európai művészetnek kritikai értékeléséből fonja esztétikai kategória-hálóját. Gaál félreérthetetlen: „Ennek az irodalomnak (tudniillik az új realizmusénak — Z. D.) az eszményét Engels fogalmazta meg akkor, amikor azt írta, hogy az: ,a tudatos történeti tartalom legnagyobb ideológiai mélységeinek a cselekmény shakespeare-i életelevenségével és gazdagságával való egybeolvasztása'."

11 Félreértés ne essék: Gaál elemzésének csupán záróköve a „tényirodalmat" nagyon is világosan meghaladó engelsi gondolat a nevezetes Sickingen-vitából, maga a szocialista realizmus mint esztétikai kategória nála nem ebből az idézetből dedukálódik, hanem megfordítva, elméletileg artikulált válasz reális művészeti folyamatok árnyalt konfrontálásából adódó reális problémákra. Alighanem ez az életesség is hozzájárul a Korunk egész művészetfelfogásának máig tartó érvényéhez, legjobb értelemben vett időszerűségéhez. Nem dogmás normatívák gyűjteménye, soha nem is volt az, hanem gondolatilag kiküzdött felismerés. És ezt a jellegzetességét, vele az új fogalom alkotó továbbképzésre alkalmas, „nyitott." karakterét meggyőzően tárják elénk azok a szorosabban művészetfilozófiai disputák, voltaképpen kategória-elemzések, melyeket a Korunk a harmincas években nem kis számban publikált. Sorukban a legelső mindjárt az irodalom úgynevezett szociológiai szemléletének korábban már jelzett elevenére tapint: a nyitva hagyott formaproblémára. Haraszti Sándor (Bodor Sándor álnéven) az 1931 márciusi számban exponálja a lappangó vitát. A tartalomközpontú egyoldalúság vissza-visszatérő vádját szeretné cáfolni, és meggyőzően utal a tartalmat az esztétikai érték szempontjából teljességgel közömbösnek tekintő formalizmus tarthatatlanságára, tartalom és forma egylényegűségére, elválaszthatatlanságára, amely magából az írói közlésnek sajátos természetéből következik. Ezt a logikát ugyan megtöri a szerző Plehanovra emlékeztető okfejtése arról, hogy a kritika eleve kétfázisú művelet: benne előbb tisztázandó a mit, azután a hogyan. Ismét eleven igazságot rögzít viszont a zárógondolat. A szerző szerint a l'art pour Tart sem tudja önellentmondás nélkül, szó szerint realizálni saját programját, a kései polgári művészet korántsem egyszerűen tartalmatlan. Inkább arról van szó, hogy 11 Az Engels-idézet pontos fordítása: „ . . . a nagyobb gondolati mélység, a tudatos történelmi tartalom . . . teljesen összeforrjon a cselekmény Shakespeare-i elevenségével és gazdagságával. . ."; V. ö.: Marx—Engels: Művészetről, irodalomról. Bp. 1966. 184. 1.