Kabdebó Lóránt szerk.: 50 éves a Korunk. 1976. máj. 20–21–i ülésszak (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1977)

A FOLYÓIRAT ÉS A KOR SZELLEMI ÁRAMLATAI - Huszár Tibor: A Korunk és a magyar szellemi áramlatok a két világháború közötti évtizedekben

mitológia című írása az 1936-os tizenegyedik számban. Tanulmányát — amelynek apropójául Németh Magyarség és Európa című könyve szolgált, Szabó tömör, igen meggyőző történelmi elemzéssel vezeti be. A magyar polgárság szociológiai jellegzetességeivel, kultúrájának sajátlagos jegyeivel hozza kapcsolatba a Nyugat körül tömörült értelmiségiek hagyományellenességét. ,,A konzervatívok ellen harcoltak s mert azok népieskedők voltak, ők elvetettek minden népit, minden tradicionálisát, és így végeredményben mozgalmuknak nem volt magyar gyökere." Ellentétben a nyugati országokkal, ahol a polgári demokratikus fejlődés kezdeti időszakában „a polgárság demokratikus iránya egyre inkább magába szívta a népből jött elemeket és kultúrkörét vertikálisan szélesítette, addig a magyarországi polgárság már kezdetben elvágta magát a gyökereitől, távol maradt a vidéktől s végeredményben a magyarság zömét kitevő parasztságtól." A magyar haladás, a polgári kultúra a városra, méghozzá egyetlen városra: Budapestre szűkült. „A 919-es forradalom mögött sem állott más, mint a nagyváros értelmisége és a munkásság, de kihagyták belőle a parasztot. Nemzetközi megoldásokat igyekeztek elvontan aplikálni..." A magyar progresszió hosszú időn keresztül nem ismerte fel a népi kultúra eredetiségét, hogy „gyökértelenül vegetált". A szintézis irányát Bartók mutatta meg. A bartóki zene „példa lehet az egész kultúra számára. Űj nedűt kell szívnia, új nekifutás, eredetiség, letisztultság, népi erő kell a magyar kultúrának, hogy így felgazdagodva közeledjék majd a szomszédos kultúrákhoz. Ez a fázis hiányzik a magyar szellemi életből; nem túlzott nacionalizmust jelentene az ilyen népi kultúra, de az egyedüli lehetséges megoldást: az alsó, tájhoz, történelmi és sors-adottsághoz kötött népi sajátságok és az egyetemes európai kultúra elfinomultságának, fejlett tisztultságának összeolvadását." A fiatal értelmiség legjava a polgári kultúra válságjelenségeire reagálva új erőért a népi kultúra felé fordul. „így kell ezt nekünk is értenünk: a ,nemzeti' felújulásban meglátva a pozitívumot; kettéválasztani ennek a nacionalizmusnak helyenkint és részletekben reális tartalmát az oktalan faji-nemzeti megmozdulásaitól. Mert, ha általános sémával nyúlunk a dolgokhoz, akkor rövidlátóan elhajítjuk azt is, amiben van érték." Szabó a 20. századi társadalomfejlődés jellegzetességeként említi, hogy a történelem kereke a kisebb egységeket lassan a nagyobb közösségek felé sodorja. A „mai válság is jobban morzsolja a kis népeket, melyek kevésbé ellenállóak". Közgondolkodásunkat erőteljesen befolyásolja az a tény, hogy „a magyarságnak nincsen szomszédságában nagyobb és erősebb néptestvére. A szláv—germán—latin egységek közé ékelve él, és itt-ott letöredezik belőle egy darab;