Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

II. A Munka szerkesztője - Major Máté: Kasi vonzása

mint minden lakás — lakója képére és hasonlatosságára formálódott: puritán, tartózkodó, mondhatni szikár otthon, de a képek színes architektúrái (és a könyvek) a művészet gazdagságával telítik. Március 3-án pénteken este hat órakor volt a verniszázs. A szűk, kis helyen kevés kép fért el az életműből, de rengeteg ember (persze még a függőfolyosón is álltak), akik az elhangzott megnyitó és Kassák megható zárószavai után őszinte, nagy ovációban részesítették a mestert. (Megnyitóm egy része még aznap megjelent az Élet és Irodalomban, kissé átdolgozott egésze pedig, jó nagy „átfutási idő" után a Magyar Építőművészet 1968. évi ötödik számában.) Pár napra rá, március 11-én Komlós Aladár és Palotai Erzsi hívtak meg minket, Kassákékkai együtt, olyan uzsonnafélére. Kassák kissé fáradt volt, de még mindig a kiállítás ügye foglalkoztatta. Nekünk nyolc órakor el kellett mennünk, de ki gondolt volna akkor arra, hogy ez volt utolsó intimebb találkozásunk Kassákkal. Nyolcvanadi születésnapjának — március 21-ének — előestéjén, ünnepséget rendeztek tiszteletére a Fészekben. - Erre Kassák személyesen hívott meg mindkettőnket. Az est két legmaradandóbb emléke bennem az a szeretet, mellyel Kassákot ezen a napon barátai körülvették — e szeretet dokumentumának tartom Nemes Nagy Ágnes gyönyörű köszöntő írását is — az először hallott Kassák-remeket, A ló meghal a madarak kirepülnek, Latinovits Zoltán feledhetetlen előadásában. Ekkor láttam Kassákot utoljára. Július 11-én avattuk fel Kállai Ernő síremlékét az Óbudai temetőben. Erre Kassákot is vártuk, de beteg volt, levélben mentette ki magát. Az én rövid avatóbeszédem, meg Latinovits szép versmondása (Berda József: Arról, aki a szomorúság szárnyán szállt el) előtt Gyarmathy Tihamér olvasta fel Kassák pár soros szép írását. A betegsége aztán folytatódott, súlyosbodott és — amint utólag tudtam meg — rettenetes kínokkal gyötörte meg Kassákot. Meg kellett halnia. 1967. július 22-én délután váratlanul felhívott Gyarmathy és megrendülten csak enynyit mondott: „Kasi meghalt". A temetésére nem mehettem el, mert el kellett utaznom. Pontosan két évvel halála után azonban részt vettem Kassák sírkövének felavatásán a Farkasréti temetőben. Ezt, mint plasztikát, jó régen maga Kassák komponálta, de csak fénykép maradt róla. Erről rekonstruálta aztán Vilt Tibor a síremléket. A nyers költségeket Klári, a mester özvegye fedezte. Az egyik emlékavató beszédet én mondhattam el.