Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

I. A Ma élén - Komlós Aladár: Kassák Lajos és a démona

Autodidakta létére erőfeszítés nélkül azonnal felfogta és élvezte Apollinaire és a dadaisták, Bartók és Picasso legmerészebb müveit, mintha mind egyenesen az ő számára alkottak volna, mintha ő már kezdettől fogva érezte volna az idegeiben, hogy ezeknek a műveknek el kell következniük. És szinte érthetetlenül tájékozott volt az akkoriban világszerte sűrűn születő művészi újítások felől. 1924-ben egy néhányhetes párizsi tartózkodásomból hazajövet, kiszálltam egy napra Bécsben, hogy ottani barátaimmal elbeszélgessek. A Stadtparkban ültünk, Kassák, Gáspár Endre, Németh Andor meg én. Kérdésükre, hogy milyen könyveket hoztam magammal, megemlítettem a nemrég franciára fordított Jeszenyin verseskönyvét. Gáspár és Németh több európai nyelven olvasó, rendkívül művelt irodalmárok voltak, de Jeszenyin nevét akkor még nem hallották. Kassák azonban, aki egyetlen idegen nyelven sem értett, hogyhogy nem, nemcsak ismerte a nagy orosz költő nevét, de mindjárt el is mondta nekünk az életrajzát. Telhetetlen művészi érdeklődése persze egy új embertípus felnevelését várta az új művészettől: a „kollektív individuum", az osztálynélküli kozmikus és konstruktív ember eljövetelét. Ellenállásomat Kassákkal és az avantgarde-al szemben újabban néha helytelenítik. Nem tudják, hogy ez az ellenállás annakidején egész nemzedékem véleményét fejezte ki. Pontosabban mindazokét, akik 1900 előtt születtek, s mivel én 1922-ben, harminc éves fővel már művészi ízlésem kialakulása után találkoztam a dadaizmussal, nem tudtam ezt az irányt befogadni. Nemzedékemből csak Németh Andor volt kivétel, aki valamivel idősebb volt ugyan, de Párizsba jutva már 1914-ben megismerkedett az új francia lírával, és Déry Tibor, aki szintén korán került az új művészet hatása alá. Különben is csak azokat hódította meg a dada, akiket életük útja Párizsba vezetett, a többiek inkább az expresszionizmushoz jutottak. A vele és híveivel vívott állandó vitáim során ellenállásom csökkent. 1925-ben hazatérve Budapestre, meghökkenve észleltem, hogy itt még az a művészet uralkodik, ami 1914 előtt. Szűk és fülledt volt ez a világ, éreztem, meg kell mozgatni a megrekedt itthoni levegőt, szükség van a megújulására. Tudtam, hogy a közvélemény elképzelése téves, Kassákék sem nem őrültek, sem nem szélhámosok, igyekeznünk kell megérteni őket. Racionalista és realista alkatom azonban továbbra is idegenkedett a dadaista, illetve szürrealista avantgarde-tól. A történelmi körülmények is úgy alakultak, hogy a háború és a forradalom által felforgatott világ megnyugodott és visszatért a megszokott kerékvágásba. Az évtized végén az előőrsnek már itthon és külföldön is bealkonyult, s maga Kassák is kijelentette, hogy nem mindenáron eredeti, hanem igaz munkákra van szülség. írásaimban ez idő tájt némi ingadozás észlelhető műveinek elfogadása és elutasítása közt. De lírája központja valahogy nem esett össze az én szívemmel. Lapjaiba, mindig szívélyes viszonyunk ellenére, nem is írtam soha. Versei nem hiszem, hogy hatottak rám (a szabad verssel és az érdes rea-