Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)
I. A Ma élén - Ignotus Pál: Találkozásom Kassákkal a Nyugat szerkesztőségében
szervezett és agitált is, Verlaine és Gauguin folytatása volt kissé, szikrázó és révedt szenzualizmus, ami Kassáknak nem volt, nem is lehetett eleme. Voltak ugyan előttük és utánuk jelentős szellemek, akik az esztétikai modernséget egybekapcsolták a politikai forradalom akaratával, de nem tudok senkit, akiben ez a kettő olyan szervesen egy tőből fakadt volna, mint a mi Kassákunkban, már pályakezdetekor. Tapogatódzását az olyan gyökeresen rendbontó stiláris kísérletek felé, mint aminőknek netovábbja gyanánt évekkel később a dadaizmus és a szürrealizmus bontakozott ki, elképedten, ha ugyan nem röhejjel fogadta a nyárspolgár: „Hát hogy lehet ezt megérteni? " Nem-érteni könnyen lehetett, félreérteni nem. Az újat akarta, a kollektív jót s nem habozott azt arrafelé kutatni, ahol az akadémiák, zsandárok és nagybirtokosok különb pártfogását alig remélhette. Készen pattant ki — fejlődésre készen — a társadalmi mélységből; a nyakkendőtlen, orosz szabású fekete ing, a hosszú, sima haj a keménymetszésű hosszú arcon, melyet mintha egy középkori mester faragott volna fába s még a szlovákos hanglejtés is, kihívó ütemével, mintha már több mint fél évszázaddal ezelőtt illusztrációnak készült volna ahhoz az irodalomtörténeti alakhoz, akire ma hódolatteljes kegyelettel tekintünk vissza. Külsőségek? Azok. Kassák adott a külsőségekre. Koldus forradalmár költő, így képzelné az ember, beéri a leggyatrább papírral és nyomdafestékkel, amelyen látomásait szavakba kenheti. Ilyen nyomorúságba nem egyszer jutott Kassák, s átvészelte, mert nem tehetett egyebet, ahogy átvészelték mások. De jellemzőbb rá, hogy mihelyst tehette, pazar és mutatványos tipográfiába öltöztette szavait. Részben nyilván, mert a képzőművész, a „képarchitektúra" alkotója, meg saját meséjének színes illusztrátora, már kezdettől motozott benne; de azért is, mert volt egy negatív erénye, mellyel forradalmárok és avantgardisták nem mindig dicsekedhettek. A koszosság varázsa nem fogott rajta. Nem, még a szemléletén sem. Hogy a proletáron segíteni kell, még ha a burzsoá belegebed is, ez belefért világképébe; de hogy a proletár kapcaszagát élvezni kell (mert hiszen a burzsoá kizsákmányolás tehet róla), ezt az okoskodást akkor is elvetette, amikor — Ó „proletkult!" — sokkal többen szédültek bele, mint ma gondolnák. (Mellesleg: a proletkultnak vannak hívei ma is, de azok inkább a hasisélvező anarchisták közül kerülnek ki.) Én tizenhároméves lehettem, amikor először botlottam bele. A háború (mármint az első világháború) első évében lehetett, abban az átmeneti időszakban, amikor a Hatvány—Osvát párbaj közvetlen utóhatásaként, az apám, hogy úgy mondjam, a Nyugatnak Ignotusa és Osvátja volt egy személyben. Vagyis: ő volt a kézirat-böngészője és rostálója is, előtte csak Havas Irénke, az édes humorú kis molett szerkesztőségi titkárnő selejtezte ki a legreménytelenebbeket... Fakó kis helyiség volt az akkori Nyugat szerkesztőség, a Lónyai utcában; apám délfelé benézett oda vagy másfélórára, s olykon én érte mentem. Egyszer ott találtam szemközt vele, az íróasztalánál, ama faszent képű ifjút